Egy hétfői történet

Évek végeláthatatlan sora óta csak erre készült. A doktori disszertációhoz végigutazta Norvégiát, hogy személyesen élhesse át mindazt, ahonnan Edvard Munch az inspirációit meríthette. Az összes hozzáférhető biográfiát betéve ismerte, Oslo történeti levéltárában név szerint előre köszöntötte az éjszakai portás.
A festő saját szavainak katatón zakatolása töltötte meg a tudatát, napkelte a városba kanyargó fjord fölött, mikor egy kerítésre támaszkodva megpihen séta közben, majd az ég hirtelen vérvörösbe borul és a tájon végigfut a Sikoly, a Természet végtelen Sikolya, Der Schrei der Natur.
Már csak két óra volt hátra a védésig, az opponensek mint valami rossz kutyák a lábtörlőt, darabokra cincálták a dolgozatot, a litográfia és pasztell összehasonlítását; mégis teljesen biztos volt a fokozat megszerzésében. Félretette a szemüvegét, huszonhat órányi félálom és zaklatott ébrenlét után belekortyolt a kihűlt kávéba, hogy tiszta fejjel vethessen egy utolsó pillantást az asztala fölé feszített teljes méretű reprodukcióra.
A váratlan felismeréstől letaglózva a kárómintás bőrfotelbe dermedt, ahogy legbelső énjéből fékezhetetlenül feltolult egy végső, néma ordítás. Amit látott, az nem egy perui múmia aszott teste vagy egy hatalmas vulkánkitörés elől menekülő védtelen alak volt. Csak egy kedves spániel.
Egy hosszú, lógó fülű spániel.


A napsütésre még várnunk kell, de a fjordok már az utcáinkban vannak. Kellemes hétfői látványtapadást és sikoltozást kívánunk minden olvasónknak.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: