Élet a hegy ormán
Kalandos életemből kifolyólag négy évet töltöttem el 2000 méter fölött.
Ami nem gond, csak a helyi doki csóválta meglepődve a fejét, amikor a legutóbbi vérvételnél a vörös vértestjeim száma úgy laza másfélszerese volt a normálisnak. Még ahhoz képest is, hogy most állandó jelleggel 1000 m fölött élek (nagyon jó), és itt mindenkinek kicsit magasabb ez az érték.
Ez a kedves kis hütte 2,263 m magasan található a tengerszint felett
Jó kis hely volt. Főleg bárosmunkát csináltam. Meg mindent, ami még adódott, de az egyik kedvenc részem az volt, amikor havonta egyszer masszívan leittuk magunkat az asztal alá. Máshogy nem bírtuk a stresszt. De ezek nem tudnak inni – én másnap felkeltem a szokott hajnali sétámra, ezek meg alig éltek. Főnökünk, aki a szakács is volt, majdnem beleesett a kondérba.
Pedig érdemes volt a hajnali kelés, sokszor hihetetlenül szépek voltak a napkelték
A hütte kábé harminc ottalvó vendégnek tudott helyet adni. Mivel nem volt direkt összeköttetésünk az alsó világgal, ezért a személyzet is ott aludt. Nekem volt a legkisebb szobám, és az egyetlen, ami villanyradiátorral rendelkezett. Hála istennek. Mindössze két ágy fért bele, egy asztalka, meg egy szekrény. Meg én.
Ez volt a kilátás
Kétezer méter fölött már ritkul a növényzet. Lejjebb, a kétezres hütténél még valami fenyőfélék próbáltak okosak lenni, de feljebb már nem nőtt más, csak fű. Meg mormota. Meg hülye német turisták, akik a mormotákra képesek voltak megkérdezni, hogy mi a hüttében, tenyésztjük-e ezeket az aranyos kiskutyákat.
Mormotát ugyan nem tenyésztettünk, de a környéken lent lakók fent nyaraltatták az állataikat. Kecskét, birkát, lovat, tehenet
Csodaszép haflingerek legelnek a hegyi nyárban
Azt tudni kell, hogy odafent hat hónap alatt zajlik le a négy évszak. Májusban tél van, június közepétől elkezd tavaszodni. Júliusban van a nyár, augusztus közepétől az ősz, szeptemberben beköszönt a tél. Aztán az marad is.
Amilyen szép a hegy, olyan veszélyes
Nagyon sokan felkészületlenül jönnek fel a hegyre. Minket még viszonylag simán el lehetett érni, ha az ember vagy a kötélvasúttal feljött kétezerre, aztán felballagott még egy jó kétszáz méternyi magasat, vagy pedig lentről gyalogolt három órát.
Aztán odafent szokott jönni a meglepődés, amikor érkezik a vihar.
Ez a kép június 24-én készült, egy hóvihar után
Mi onnan szoktuk tudni, hogy baj lesz, hogy a képeken látható torony elkezdett zenélni. Nem, nem valami riasztó muzsikát játszott le. A torony nyolcvan méter magas volt, és kicsit előbb kapta a szeleket, mint mi odalent, tehát amikor elkezdett a fémszerkezet különféle szólamokban búgni, tudtuk, hogy idő jön.
A hütte egy szakadék szélén állt. Nem voltak ritkák a 90 km/h széllökések sem. Ezt különösen éjszaka szerettem nagyon, én az a fajta vagyok, aki szereti a szél, eső, stb. hangját – hát itt kiélvezhettem. Nagyon sokszor mintha az ágyam alatt búgott és üvöltött volna a szél. A ház szerkezete régi volt, több mint 150 éves, előszeretettel nyikorogtak a padlódeszkák, a bádogtetőn pedig nem hegedűs muzsikált, hanem a szakadó eső. Most ehhez adjátok a meleg kis szobát, meg néhány régi könyv illatát, és az esti teámat. Mennyei.
A turisták nem így gondolták. Eleinte kint szoktak álmélkodni a viharban, fényképezték a csapkodó villámokat, mi meg a fogunkat szívtuk, mert ha beléjük basz az istengerelye, ott egye a rosseb, a hütte is biztosítva van, de a takarítás kicsit körülményes… Aztán a főnökasszony, egy különösen nagy nyolcágú villám fellobbanása után, az ováció közepette csendesen annyit mondott:
Csak FYI; ahol hiányzik a teraszból egy darab, oda vágott be a villám két éve. Az összes kint alvó birkát megölte.
Amit utálok a turistákban, az a lassú andalgás, ahogy bávatagon révedezve foglalják az utat mindenhol, és lassan szüremkednek be vagy ki helyiségekbe.
Húsz hülye álmélkodott odakint, aztán egy másodperccel később már egy se. Azóta se tudom, hogy csinálták.
Innen nem is tűnik olyan veszélyes helynek pedig
De fent már teljesen más világ uralkodik
