Farkasok az ajtónál

A Farkasok az ajtónál (aka Wolves at the Door) című 2016-os film a Manson Család 1969-es gyilkosságait, köztük Sharon Tate halálát dolgozza fel. Nem is olyan egyszerű dolog a film történetvezetését minősíteni, hiszen végső soron valódi emberek haláláról van szó, akiket 1969-ben valóban meggyilkoltak, és valóban a Manson Család tagjai voltak a tettesek. Mint az közismert. Innentől kezdve viszont, akit ez még nem tántorít el, annak jelzem, hogy spoilerek is lesznek, már ha van értelme ilyesmiről beszélni egy olyan történetnél, aminek mindenki tudja a végét.

Az alkotóknak nem is volt egyszerű dolguk, amikor ehhez az ezerszer megrágott, minden részletében agyoncsámcsogott eseménysort kellett feldolgozni. Szükség volt némi bátorságra ahhoz, hogy ehhez a témához nyúljanak, de ezzel a film erényei nagyjából ki is merülnek. Mert valójában éppen a téma közismertsége az, ami megfojtja és élvezhetetlenné teszi a Farkasok az ajtónál egészét. A Farkasok az ajtónál nem tud a saját jogán megálló filmként viselkedni, mert a készen kapott és kézenfekvő téma viszi előre az egészet. A gyilkosokat nem kell külön bemutatni, mert Manson Család. Nem kell megmagyarázni, hogy miért törnek be és gyilkolásznak, mert Manson Család. Ha egy sötét alak megáll és felemeli a kezét, az már önmagában is ijesztő lesz, mert – nem fogjátok kitalálni, de – Manson Család. A témát annyira magától értetődőnek veszik, hogy Charles Manson a rendes játékidőben fel sem bukkan, csak az általa küldött gyilkosok érkeznek meg.

A gyilkosokat nem ismerjük meg, csak a film végén bevágott archív felvételekről, híradókból és fényképekről, amik megerősítik, hogy a valóságban ezeknek a sötét alakoknak nevük is volt, és tényleg azok az emberek haltak meg a házban, akiket a film is bemutat. Utána még kapunk egy bevágást Manson egyik bírósági megszólalásáról is, amin azt bizonygatja, hogy mennyivel rosszabb lett volna, ha tényleg elkezd embereket ölni. Ugyanakkor ezek a bevágások mintha éppen azért lennének ott, hogy kompenzálják azt a hiányosságot, hogy a film önmagában, a saját jogán nem tud elég ijesztő, elég hatásos lenni. A végkövetkeztetés így is az lesz, hogy a valóság sokkal ijesztőbb, mint ez a film volt.

Hogy a gyilkosok motivációjáról, előtörténetéről a film semmit nem mond el, az azt eredményezi, hogy az egész egy kőegyszerű, bugyuta tinihorrorrá, egy szimpla slasherré viszi le a sztorit. Ami nagy baj, mert a jó slasherben van helye a komikus elemeknek, a néző felé való kikacsintásnak, de ez a film nem ilyen, hiszen egy valódi tragédiát, valódi emberek halálát dolgozza fel.

Ha a gyilkosokat nem is, az áldozatokat többé-kevésbé megismerjük, a film végig az ő szemszögükből mutatja meg az eseményeket. Ez minden bizonnyal tudatos koncepció volt, az alkotók is minden bizonnyal azt akarták elérni, hogy a néző az áldozatokkal azonosuljon, és ne az elmúlt 40-50 (!) év alatt popkulturális ikonná vált Mansonékkal. Ez érthető is lenne, de az áldozatok bemutatása is felületes. A valódi emberekből sematikus papírmaséfigurák lesznek, akik olyan giccses párbeszédekben kommunikálnak egymással, hogy néha már nem lehet tudni, hogy épp horrorfilmet nézünk-e, vagy pedig valami romantikus párkapcsolati drámát.

Amennyire papírmasé-figurák lettek az áldozatok, a gyilkosok még legalább annyira azok. Csak meg sem szólalnak, jönnek, ijesztgetnek, öldökölnek. Az egész hátteréről ,a Helter Skelterről és a többiről nem is mond semmit a film, és ez nagy baj, mert így a film végső soron annyira lesz komolyan vehető, mintha valaki a Vidám gyilkosokat hinné valóságnak. Különösen érvényes ez a hasonlat a film talán önironikusnak, talán nagyon rémisztőnek szánt zárójelenetére, ami egy az egyben a lenti dal hangulatát közvetíti. Vagyis éppen azt a klisét támasztja föl, amit a dal kiröhög.

Mindennek ellenére azért néhány jól elkapott dolog mégis van a filmben. Különösen szépen működnek a zenei betétek, jól illeszkednek a mostanában divatos retro vonalhoz. A film egyetlen igazán félelmetes jelenete is a zenéhez kötődik: amikor Abigail a szomszéd srácnál próbál menedéket keresni, de az meg se hallja, hogy mi történik körülötte, mert egész éjjel zenét hallgat. És, ami még megdöbbentőbb, hogy az alkotók ezt legalább részben a valóságból vették: a szomszéd tényleg nem hallott semmit, csak a zenéjét.

Egy szó mint száz, a Farkasok az ajtónál lehetett volna egy jó kis film is, ha nem lett volna az egész alapkoncepció teljesen elhibázott. Talán ha az alkotók egy kicsit több bátorsággal nyúltak volna a témához, akkor többet is ki lehetett volna hozni belőle. Egy sima dokumentumfilm önmagában is sokkal ijesztőbb lett volna. Nem biztos, hogy a játékfilm egyáltalán olyan műfaj, ami ehhez a témához illik, de az biztos, hogy maga a téma ennél sokkal erősebb feldolgozást érdemelt volna.