Gulisio Tímea: Ganaj-galopp

Már közel húsz évtizede tartok angol telivéreket a csatornarendszeremben, de most először nyertem meg a Hulla-Handicapet. Ráadásul egymás után háromszor. Bizony csodaló ez a Shitbiscuit! Nem hiába írnak róla annyit a Daily Toilet News-ban.

A Hulla-Handicap lényege az, hogy a lovakra életkoruknak, eddigi eredményeiknek és súlyuknak megfelelő kilogrammú zsokét szabnak ki. Ettől „Handicap”. És mitől „Hulla”? Hát hogy a zsokék már nem élnek. A világ galopp-pályáinak egyikén szenvedtek halálos balesetet. A sportág hősi halottjai. Lóvizeletből és titkos Amazonas-menti növényekből kevert folyadékban áztatják a holttesteket, amitől néhány milliméteresre zsugorodnak. Így alkalmassá válva a szűk csatornákban való versenyzésre. Lovaik is hasonló úton kerülnek ide. Második esély ez a győzelemre. Különben kolbász készülne a húsukból, hegedűvonó a farkukból.

Shitbiscuit nevét elődéről, a világhírű amerikai versenylóról, Seabiscuitről kapta, az alkalomhoz illő apró változtatással. Nehéz volt fellelni a sportlegenda sírját, és orvos barátomnak külön kihívást jelentett a több évtizedes csontokból létrehozni a hús-vér miniatűrt. A kicsike szokatlanul élettelire sikeredett, olyan izgága, hogy verseny előtt rendszerint kirúgja pici boxa ajtaját.

Mióta versenygyőztes-tulaj vagyok, sokkal gyakrabban és alaposabban takarítom a wc-csészét. A patások ugyanis minden apró székletszemcsén elcsúszhatnak, és akkor a kupának lőttek. Ami még kulcsfontosságú: a zöld mező illatú wc-frissítő spray. Egyszer kipróbáltam a fenyőerdő aromájút, de attól Shitbiscuit kapart, prüszkölt, és egyáltalán nem volt hajlandó tréningezni.

Az edzések hajnali öttől hétig tartanak. Óra ébreszt, kócosan, izzadtan kimászok az ágyból, hideg vízzel lezuhanyozok. Reggeli pisi-zuhannyal készítem fel lovaimat. Ezt nagyon szeretik, és szép fényes lesz tőle a szőrük. Egyik vetélytársam a vörösboros hányásra esküszik. Azzal nem számol, hogy a piától szédült lovak esetleg megbotlanak a saját lábukban. Megint mások tamponjuk tartalmát facsarják paripáik szájába, mondván ettől megtáltosodnak.

Én odafigyelek a zsokék kiképzésére is. Mert bár csak hátasuk nyergéhez pillanatragasztózva ülnek és lötyögnek, mint egy babzsák (vagy inkább takonylabda), nem mindegy, mennyire akadályozzák vagy segítik a lovat. Ehhez meg kellett tanulnom a szellemkommunikáció alapelveit, amit itt most nem részleteznék. Tény ami tény, az én oszló, büdös, vörös hajú kis Rat Pollard-om még haló poraiban sem okoz csalódást. Shakespeare-drámákat olvas Shitbiscuitnek. Ilyenkor bél-istállóm patkányai is köré gyűlnek. Ki hinné, milyen műveltek tudnak lenni ezek a szarcsimbókok.

Már fél éve készülünk a nagy napra, a Kentucky Durr-by-re. Itt a világ legjobb klotyólovasai mérkőznek meg egymással. A pálya olyan hosszú és kemény, hogy a lovak kirázzák lovasaikból a maradék bélgázt is. De én tudom, hogy nyerni fogunk. Már ha addig valami sajtburgerzabáló teli nem rondítja a wc-met. Ezt igyekszem elkerülni, ezért a verseny előtti napokban senkit nem hívok vendégségbe. Shitbiscuit patája ugyanis hajlamos beleragadni a (bél)sáros talajba. Emiatt már több balesetet szenvedett, bár nem ebbe halt bele, szívroham végzett vele tizennégy évesen.

Elérkezett a nagy nap. Eddig minden jól alakul, Shitbiscuit fej fej mellett halad LuckyLoo-val. Ez a taktikája, hogy a menet két harmadában hagyja magát beérni, így ingerelve kifárassza ellenfelét, akit a finishben simán legyőz. Ilyenkor gonosz, diadalittas vigyorral robog át a célszalagon. Tudja, hogy győzött, peckesen felemeli fejét, mikor ráakasztják a papírkoszorút. Toalettpapír, természetesen. Most is pont úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Főleg, hogy a könyvet én írtam. Már bontom a pezsgőt, mikor kiderül az apró turpisság, ami miatt évekre eltilthatnak a csatornagalopptól: Rat Pollard a dugópukkanásra felnyitja szemét. Azt mindenki tudja, hogy alkoholista, de hogy még él, az óriási megdöbbenést vált ki a rendezőkből.

– Ez szabályszegés! – ordítja a bíró.

– Hagyományaink rút megcsúfolása! – kontráz LuckyLoo tulajdonosa.

– Csalás, csalás, csalás! Shitbiscuit helyett LuckyLoo a győztes! Micsoda egyedülálló verseny! Éljen LuckyLoo, éljen Luckylooo! Pezsgőt neki! – üvölti a hangosbemondó.

Az újságírók éhes piócákként tapadnak rám. Le akarják fotózni Shitbiscuitet és Pollardot, mire a klotyóba mutatok.

– Maga szórakozik velünk? – kérdezik kórusban.

– Önök le szeretnéd fényképezni a lovamat, nemde?

– Pontosan!

– Akkor csinálják, ha tudják.

– De nincs ott semmi, csak pár odaszáradt ööö…Tudja mi.

Ezen teljes joggal felháborodom, hiszen én alaposan, Ciffet, illatosítót és étvágyat nem sajnálva saját kezűleg tisztítottam meg a pályát.

– A ló nincs meg, rendben, beollózunk valahonnét egyet, úgyis mind egyforma. De hol van a zsoké? – kérdezi az egyik firkász.

– Ugyanott.

– A klotyóban?

– Ott.

– Kezdem gyanítani, hogy maga nem viccel, hanem megőrült. A vesztes csaló tulaja bedilizett a leleplezéstől! Micsoda szalagcím! – örvendezik a másik tollkoptató.

De tényleg, merre van az én drága zsokém? Kitessékelem a fickókat és a wc-csészébe tekintek. A lovacskám megvan, éppen vizeletsugárral csutakolják, miközben békésen algát legelész. Ott van mindenki, a paripák, a közönség, a többi zsoké. De hová lett Pollard?

– Rat, Rat! Merre vagy? – kiabálom a lefolyóba. Hangom echója tér csupán vissza. Pollard nem felel.

Ekkor valaki vállamra teszi a kezét. Azt hiszem, a firkászok szemtelenkedtek vissza. De nem. Hátranézek, a zsoké az, teljes életnagyságban. Haja lángolóbb vörös, mint új korában. Kezében lovaglópálca. Széles, barátságos mosolya azonnal megnyugtat. Bemutatkozunk egymásnak.

– Szóval lehetséges visszatérni a halálból?- kérdezem.

Némán bólint. Arca továbbra is szelíd.

– Hogyan nyerte vissza régi méreteit? – próbálkozom másképp.

– Büszkeségem nem bírta az igazságtalanságot, így minden egykori erőmet összeszedve felpumpáltam magam.

– Azért zártak ki minket, mert a szeme nyitva volt! Már akkor visszatért a szellemvilágból– helyesbítek.

– Nem térhettem vissza, hiszen ott sem voltam.

– Ezt nem értem.

– Nincs élet, meg halál, sem újjászületés. Időszakok vannak. Nekem most jött el az időm a váltásra. Velem párhuzamosan valaki elfoglalja helyemet az előző világomban, adott esetben a wc-lefolyóban.

– És, ha szabad tudnom, ki lesz az? – kérdezem naivan.

Válaszként suhint egy pálcájával, mire zsugorodni kezdek. Rat Pollard óriásként magasodik fölém. Mosolyog. Óvatosan felcsippent és egy kerek, hideg vizű tóba ejt. Vízesés zúdul rám, és mint a balatoni óriáscsúszdán seggelek lefelé. Egy illatos zöld pázsitra huppanok. Ott legel Shitbiscuit.

– Édes lovacskám – paskolom meg, felülök a hátára, és csak vágtatunk, vágtatunk.

%d bloggers like this: