Gulisio Tímea: Kutyaszemölcs

Utálom, hogy a kutyám mindig a sarkamban van. Még a vécére is követ. Lehet, hogy valakinek ez legyezgeti a hiúságát, de nekem nem kell. E nélkül is tudom, hogy én vagyok a falkavezér.

Zavar a munkában, és a szerelmi életemben. A nyakamba liheg a legintimebb pillanataimban. Belemászik a fürdővizembe. Beleeszik a tányéromba. Folyamatosan figyel. Napi minimum háromszor átesek rajta. Akinek kutyája van, annak nincs magánélete. Szóval, ha nagyon rám tapad, egyszerűen lehajítom magamról. Ez ment is, egészen múlt hétig.

Hipochonder vagyok, ezért nem vigyázok az egészségemre. A félelmet racionalizálni kell. Így lehetséges, hogy megint összeszedtem valamit. Végre nem valakit.

A monitorhoz gyógyultam, mint minden este. Ez mindenkinek bejön. Addig se kell gondolkozni. A kutya az ölembe melegedett. Megittam fél liter fahéjteát. Ami bement, annak ki is kell jönni, szerencsés esetben az ember másik felén. Indulnék a klotyóra, de a kutya… A fenébe, magammal vinni a slozira könnyebb, mint ágyneműt mosni…

Rajtam alszik. A hasamon. Nehéz és meleg. De nem tudom lerázni. Reggel sem. Ma lógok a suliból. Próbálom jutalomfalattal lecsalni. Majd csirkecombbal. De ő úgy tűnik, jól elvan rajtam. Csak kissé idegesítő, hogy folyton ugat. Meg horkol. Ezért, mikor iskolába megyek, betömöm a száját egy koszos zoknival. Így enni se tud, de mostanában nem is akar.

A harmadik napon úgy érzem, nem bírom tovább. A barátom libidójára se hat előnyösen, hogy egy szőrös kutyát kell simogatnia az én közel olyan szőrös hasam helyett. Megszabadulok tőle! – döntöm el, fogok egy konyhakést, és próbálom eltávolítani a kutyát. Belevágok, fájdalmasan nyüszít. És ami még rosszabb, nekem is fáj. Ide orvos kell!

A rendelőben én vagyok a gyerekek kedvence. Sorban állnak, hogy megérinthessék a kutyám. A doki közönyös arccal állapítja meg, hogy ebszemölcsöm van. Mintha mindenkinek kijönne néha, mint a herpesz. Kenegessem, és elmúlik.

Kenem, de semmi nem változik, csak hogy hasam szűkölő kinövése még undorítóbb, ázott kis szőrcsimbókká változik. Már simogatni se érdemes.

Elmegyek egy magán sebészhez. Ő aztán mindent levág, ha kell, a fülemet is, ha megfizetem.

– Sajnos nem lehet operálni – mondja a röntgenképet vizslatva –  A keringése összenőtt a kutyával. Kockázatos lenne szétválasztani.

Szóval van egy kutya-sziámi ikrem. Sziámi macskával se járnék jobban.

Kezdem egészen megszokni. Végül is ugyanaz a cuki, gombszemű, nedves orrú lény, akit egy szemetesben találtam. Nem hiába mondják, hogy a kutya a leghűségesebb lény. Senki másra nem nőne rá, csak rám, a gazdájára. Kedves tőle.

Hogy divatosabb legyen, kiszőkítem. Mindig az aktuális őrület szerint öltöztetem. Külön sztájlisztja van. Körmöse. Manikűröse. Pedikűröse. Csontkovácsa. Ő a legjobb barátnőm. Összeveszünk, majd kibékülünk. Olyan csajosan. Ilyenkor mégse visz be a menhelyre.

– Ül, fekszik, jó kutya! – mondja.

Megcsóválom a farkát.