Három óriásplakát?

Erősen kezdek: a Három Óriásplakát Ebbing Határábán (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) egy istentelenül, kibaszottul király film.

Kevés helye van szubjektivitásnak és ezzel együtt persze megértem, ha valakinek nem tetszett. Egy csomó ember szereti a spenótot is, meg láttam olyanokat, akik kedvelik az olaszokat. A helyzet viszont az, hogy az Erőszakik (Speier Dávid, remélem a pokolban rohadsz meg ezért a fordításért) és a Hét pszichopata és a si-cu (szintén) rendezője egy kibaszott látnok és a lába nyomát is megcsókolhatja minden balfasz, akit stúdiófilmek közelébe engednek.

Martin McDonagh négyévente kijön valamivel, amitől összefosom a bokámat. Képes úgy karaktereket rajzolni, hogy azok végre nem kibaszottul unalmasak, nagyon sokrétűek és szobahőmérséklet feletti IQ kell ahhoz, hogy véleményt formálhassunk róluk.

Persze kiveszőben van a műfaj, mert mindenki azt zabálja, ha valami baltaarcú selyemmajom jó macákat taperol és már az elején ki van róla mondva rendesen, hogy ő a jó, hogy aztán tudni lehessen mindenkiről, akiket összever, hogy ők a rosszak. Számtalanszor kifejtettem, hogy mennyire okádok ettől, egy időben kitaláltam, hogy felkerekedek, mint Jay és Néma Bob és megverem Michael Bayt, Bryan Singert, James Mangoldot, Joe Johnstont és Zack Snydert, hogy elgondolkozzanak azon, hogy mi a büdös faszt műveltek a közízléssel.

Ehelyett viszont beültem inkább a Három óriásplakátra és milyen kurva jól tettem.

Erős felütéssel kezdődik a film és ígérem ez az első és utolsó spoiler, ami az első öt percben ki is derül: a Fargo Francis McDormandje alakította Mildred lányát elégetik és haldoklás közben megerőszakolják. Igen, ez az a film, ami vígjátékként van forgalmazva.

És ez a durva ebben a filmben: lehet rajta nevetni. Tudjátok miken nevet az ember a film közben? Rákon, halálon, családon belüli erőszakon, abúzuson és megmásíthatatlan mondatokon. Ha végiggondolom is kiráz a hideg attól, hogy mennyire mesterien megkomponált, végtelenül melankólikus, helyenként kimondottan tragikus érzelmi hullámvasútat lehet végignézni. Csak ahogy ezeket leírom, kedvem lenne még egyszer beülni rá.

Hogy szokatlan? Az. Furcsa? Nem az.

És tudjátok miért nem? Mert elképesztően életszagú. Úgy ültem be erre a filmre is, mint mindegyik másra: rákészültem, hogy az első öt percben kipécézek magamnak karaktereket, akik aztán a rossz gyerekek lesznek, hogy aztán ebben a kényelmes pozícióban nézhessem végig az egészet. De a kiábrándultság és a morális igazságok különböző rétegei olyan gyors egymásutánban váltakoznak, a szereplőkben annyi tartalék van, hogy a néző ötpercenként értékeli át az elhangzottakat.

Dráma és humoros. Woody Harrelson, Sam Rockwell elképesztően jó színészek, akik tudnak úgy filmekben játszani, hogy nem a faszagyereket, vagy a szépfiút alakítják, hanem a seggfejt, akik minden vonatkozásukban komplexek és emberiek és emiatt aztán szerethetők is. Szétválaszthatatlanul egyesülnek a hihetetlenül megható, az elképesztően szomorú és a cinikusan vicces dolgok. A pátosz és a humor nem hogy nem oltja ki egymást, hanem az egekig tüzeli az élményt.

Egyetlen percre sem válik unalmassá.

McDonagh mindhárom filmje ilyen volt eddig. Komplex, vicces, morálisan szerteágazó és elképesztően emberi. Minden szereplőhöz lehet kötődni azzal együtt, hogy elismerjük a gyengeségeit. A film egyszerű és jól megírt. Szanaszét díjazták minden fesztiválon, ahol megfordult és teljes joggal. Nincsenek benne fekete vagy fehér karakterek, az egész egy olyan kavalkád, mint amilyen az élet.

Tudjátok mi volt még baromi jó benne? Hogy nem baszták fel az agyam az epilepsziahatárig tolt CGI-vel. A faszomat sem érdekel a CGI. Láttunk már mindent.

A Három plakát a forgatókönyvével akar villantani és megy is neki. Az elején a nézők érzik a tehetetlen dühöt, ami mindenféle faszságra sarkallja az embert. Hányszor futott már át az én fejemen is az édes bosszú gondolata, hogy így vagy úgy nagyon megbüntetek valakit, aki nekem rosszat akart… Aztán persze vagy magunktól jövünk rá, hogy szarra se megyünk vele, vagy az élet tolja az arcunkba.

Valami ilyesmit akar elmondani a film is. Minden karakter hibázik valamiben és tesz valami jót, ami újraformálja az egészet. Kiszámíthatatlanná, izgalmassá teszi a filmet. A dialógusok izgalmasak, fordulatosak és pörgősek. Az egész élmény egyszerűen felejthetetlen, szerintem instant klasszikus.

Vastagon ajánlott, a szokásos, 8 szintű holdkomp-moziskálán az első kategóriába soroljuk.
 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!