Hipp-hopp, odébb ugrott észak

A mágneses északi pólus vándorlását korábban is megfigyelték, most arra jöttek rá, hogy valami jelentősen megváltozott.

A NatGeo cikke számolt be arról, hogy a Trump adminisztráció átmeneti kormányzati lelövése után visszatértek a kutatók az intézményekbe és sikerült végre hétfőn frissíteni a Föld mágneses modelljét, ami számos navigációs rendszer egyik alapja.

A Földön több különböző “észak” értelmezés is van, a forgástengely ugyanis nem esik egybe az iránytű által mutatott iránnyal. A forgástengelytől ugyancsak eltér a Földet védő mágneses erőtér is, például annak az északi iránya Grönlandon van az északnyugati parton, normál körülmények között ha nincs extrém napszél, az északi fény is ezért látható egy viszonylag keskeny övben, ami onnan számítódik.

De ugorjuk vissza ehhez a mágneses északhoz, mert érdekes változásokon ment keresztül a vándorlásának intenzitása. Amíg az 1900-as években nagyjából 10 kilométert mászott arrébb évente, addig tavaly augusztusra ez éves 50 kilométer nagyságrendjére nőtt és azért ez már elég jelentős.

A mágnesesség a dinamó hatásból adódik, a Föld vasmagja egy nagyobbacska olvadt külső mag közepén található, aztán ahogy forgolódunk a tengely körül, az olvadékban azért képes elmozdulni, de bizonyítottan állt már a feje tetejére is, akkor északon volt dél és vice-versa. Na az hiányozna csak, eltévednének a vándormadarak és Afrikából ide gyünnének telelni. Rá is fáznának elég rendesen.

Azt tudni érdemes, hogy a hatás az 55-ik északi szélességi kör felett válik érdemben kimutathatóvá, a Föld nagy részét nem érinti, tehát ha elindulnál Tatabányára egy mágneses tájoló és egy domborzati térkép használatával, akkor jó eséllyel odatalálsz. Már ha értesz a térkép olvasásához és a tájolóhoz.

Ahol ez a való életben gondot jelent, az az északi repterek megközelítése, főleg ha olyanok a látási körülmények, hogy sötétben, ne adj isten, esőben vagy hóban-ködben kell odatalálni Alaszkába egy reptérre.

A repcsiken kalibrálható pont ezért az iránytű, a légi irányítók megadják a mágneses északhoz képesti eltérést, pont azért, hogy ne vezessék bele egy hegyoldalba a gépeket a hibás irányválasztás miatt. Volt ilyen, nem hülyülök. A Boeing gépeken ha jól emlékszem három mágneses iránytű is van, egy a kapitánynál, egy az első tisztnél, egy pedig kontrollként középen, azt vagy a fedélzeti mérnök ellenőrzi ha van a gépen, vagy adott esetben a összehasonlítási alapnak használják a sajáthoz képest ha valami anomáliát tapasztalnak.

Ezek mellett még ott van a GPS is, plusz a légi irányítók radarja, ami a transzponder jele után tájékoztatja a fogadó repteret az irányról, a magasságról és az azonosítóról alap adatként.

Ennek ellenére is előfordult, hogy sikerült telibeverni egy-két alkalommal navigációs hibából nagyobbacska földi objektumokat a megközelítés során.

Szóval kiemelt fontosságú, hogy az irány meghatározása pontos legyen, még akkor is, ha a forgalmasabb reptereken van egy további segédeszköz, egy rádiós irányzék a robotpilótát segíti az automatikus megközelítésben egy adott távolságon belül bizonyos magasság elérése alatt.

Megy most a fejvakargatás, mert arra viszont nem tudott választ adni a tudomány, hogy miért mászkál újabban ennyire a mágneses pólus, ahelyett, hogy maradna nyugton helyén. Könnyen meglehet, hogy szükségessé válhat a mágneses modell gyakoribb frissítése is.

via NatGeo