Hova szarnak az eszkimók?

Ha az embernek migrénje van, hajlamos hülyeségeken gondolkodni, és a fejfájás lassankénti illanásával baromságokat guglizni. Ugyanis elkezdesz gondolkodni, hogy nabazmeg, olvad a permafroszt, éledeznek a vírusok, terjednek a járványok, és mi lesz John Torringtonnal, aki a világ egyik legszebb múmiája? De legalább az inuitok jól járnak, mert nem kell többé a kunyhó mögött sárgára csinálni a havat.

Tényleg. Hova hugyoznak ezek? Mert az addig rendben, hogy az első  eszkimó aranyszabály “kunyhó mögötti sárga hóból ne egyél”, de ha ebbe így belegondolsz, akkor ez így elég tré. Kibattyog az inuit a hidegbe, megkerüli a kunyhót, kesztyűs kezével belenyúl a nadrágja öblébe, és találomra, emlékezetből előszedi a pimpilijét, amivel aztán célra tartva vizelni kezd. Az aktus végén letöri a topázszín jégcsapot a pöcse végéről, barátságosan bólint a rá várakozó jegesmedvének, és futásnak ered, hogy élve beérjen az igluba.

Ez a szituáció rengeteg hibaszázalékot rejt magában. Ad egy; mire kikeresed a bréd a pingvinprém kesztyűvel a rozmár jégeralsóból, addigra rég behugyoztál. Lehet ugyan, hogy az okostelefonos kesztyűk mintájára vannak ilyen pöcstaláló szilszkin kesztyűk, de lássuk be, ez nem nagyon valószínű.

Ad kettő; ha leveszi a kesztyűt, hidegre meredt ujjakkal kénytelen benyúlni a cuccosért, mire a pöcs visítva megadja magát, és amúgy sem túl jelentős hosszából rögtön veszít vagy három centit, vagyis a tulaj kénytelen a gatyájába vizelni. Akkor meg minek kimenni?

És itt most csak a férfiakról beszéltem, és csak a pössentésről. Mert ugye vannak eszkimó nők is, és az ember nemcsak pisil. Márpedig egy nő pisilésnél is kénytelen ugyanazt a pozíciót felvenni, mint kaksizásnál (a nők nem szarnak), és a férfiembör is kénytelen lekuporodni a szaráshoz (a férfiak szarnak, és büszkék is rá) A jegesmedve meg ott vár. Na nem a sorára.

Annyira megfogott a dolog, hogy ráeresztettem a guglit a témára, és a következőt találtam:

Van egy eszkimó törzs, amely különösen zord körülmények közt él. Tél elején egy növény leveleit rágcsálják, amely olyannyira lelassítja a bélműködésüket, hogy hónapokig nem kell szarniuk. Bevonulnak a zigluba, elfalazzák a bejáratot, és szűkös élelmiszerkészlettel húzzák ki a telet. Amint a tavasz eljön, fakérget rágcsálnak, amely hashajtóként beindítja a bélműködésüket, és órákat töltenek a szabadban, hogy a belekben felhalmozott téli salakot kiürítsék, végül focilabda nagyságú szarkupacot hátrahagyva, elégedetten távoznak, hogy belekezdjenek a tavaszi ablakpucolásba.

Ez nyilvánvalóan akkora marhaság, hogy nem is lehet igaz. Mégis, melyik eszkimó iglunak van ablaka?! Azonfelül a jegesmedve nem hülye. Ha ez a sztori igaz lenne, akkor a medvének elég volna ősszel elvonulnia a barlangjába, vagy hol alszik a jegesmedve (alszik ez a dög egyáltalán téli álmot?), tavasszal meg elbattyog az eszkimó nyíltszíni latrinához, aztán dekkol, amíg meg nem jön az egész falunépe a kollektív szarásra. Utána meg már csak válogat. (Anno eltűnt egy komplett eszkimó falu; lehet, hogy ez volt az oka?)

Hűséges guglim is a fejét csóválta. Közös erővel kerestünk tovább, és ezúttal sikerrel; a történet magva ugyanis igaz. Na, nem 100%, de mivel a tradicionális eszkimó étrend húst és húst foglal magába, meg némi tojást, ez annyira lelassítja a bélmozgást, hogy 4-5 naponta kell székelniük. Ezt vödörbe elintézték, aztán ki vele a hóba. A pisit meg a falra. Kicsit büdös ugyan, de tapos rá az ember havat, aztán megfagy. Mindezt Scott Welch közölte a világgal, aki ugyan nem tudom, ki, de az Északi-sarkkörön töltött pár hónapot. Az iglu különben is a múlté; ma már az eszkimók is házakban és konténerekben laknak.

És így a jegesmedve is hoppon marad.

Hát csoda, ha a kipusztulás szélén állnak szegény jószágok?