Hülyék a vendéglátásban

A turista, az egy külön állatfaj .

Szerintem ezt már mondtam párszor, de ma ismét az eszembe jutott.

Kedvenceim persze a németek, akik nagy tahó módjára leülnek, böfögnek, csapkodnak, elvárják az alázatot, meg hogy a seggük széles nyelvcsapásokkal legyen tisztára nyalva. Akkor vannak az olaszok, akik ugyan nem tahók, de hangosak – és sokáig azok, mert ha leülnek egy vendéglőbe, akkor egy óra hosszat ott élik a családi életet -, majd elhasználnak harminc szalvétát, kidöntik a kávét, szétkenik a kecsapot, és kiszórják a cukrot, olyan disznóólat hagyva maguk után, amin egy óvodás gyerek is elszégyelli magát.

Kedvenceim mindenképpen azok az okosok, akik valami miatt nem képesek normálisan kaját rendelni. Ma ez történt:

Jött két német vendég. Nézik az étlapot. Többféle kaja is van nálunk, nemcsak pizza, kérdezgettek, hogy milyen a hússaláta. Mondom, mi van benne, aszongyák, azt nem kérik. Aszongyák, és milyen a rántott hús? Mondom, finom, nagy adag.

Erre rendeltek két kis vegyeszöldség-salátát.

Megcsinálták a konyhán, kivittem nekik. Megették.

Félóra múlva jön a csóka, hogy sokáig tart-e, amíg elkészül a rántott hús? Mondom, mi?! Hát ők megrendelték.

Nézem a komputerben, semmi. Mindegy, a konyhán gyorsan megcsinálták, kint volt negyedóra alatt.

Végén mondom; elnézést, de én tényleg nem emlékszem, hogy rendeltek nálam rántotthúst. Aszongya a fickó, hogy amikor megkérdezte, hogy jó-e a rántotthús, és én erre azt mondtam, hogy igen, akkor ő ezt úgy vette, hogy akkor most magától értetődően ő ezt meg is rendelte…

De nem jobbak azok a nyugdíjas, aranyos, német kis hölgyek, akik negyedóra hosszat toporognak, mielőtt végre leülnek, ott vég nélkül nyafognak, hogy pimasz a személyzet, kényemetlen a pad (öt perccel azelőtt mártírarccal utasították vissza a pudvás seggük alá felkínált párnasereget), és miféle étlap ez, hogy nincs citrom szőrén sifrírozott tanganyikai tőkehalunk, amikor pedig az olyan fontos egy magára bármit is adó étteremben. Az adagok nagyok, a kávé kevés, a sütemény száraz, a nap forró, a szél szeles, az ásványvíz meg nedves.

Kedvenceim eddig mindenképpen az a két japán volt, ahol a női rész főtt tésztát kért olívabogyóval és fokhagymával. Rendes konyhai szokás szerint parmezánnal meghintve kapta. Azonmód küldte vissza, hogy neki sajt nélkül. Kivittem neki az új adagot, sajt nélkül. Kért hozzá kecsapot. Aztán a felét se ette meg.

A férfi rész pizzát óhajtott enni, tengeri herkentyűvel. Felírtam, hogy tenger gyümölcsei pizza. Ha ti már láttatok hisztis japánt, akkor képzeljétek magatok elé, amint emelt, hisztérikus hangon magyarázza, hogy nem akar gyümölcsöt a pizzára. Öt percbe beletelt, mire megértette, hogy a tengerben nem nő gyümölcs, ez csak a pizza neve, és az erdész, a király, és a margerita pizzáinkra se darabolunk se erdészt, se királyt, se Margerita nevű nőket.

Hülye turisták, no. Ti ne legyetek ilyenek, gyerekek.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!