Hurkászat

Technikailag vasárnap van, és itt az ősz, úgyhogy ideje valami tartalmasat enni.

A tartalmas jelen esetben a hurka, csak azért nem fényképeztem le a tányéromat, mert egyrészt már unom, másrészt szarul fényképezek, harmadrészt szarul is nézett ki, a hurkaevésnek ennek ellenére szabályai vannak. A baj csak az, hogy egy csomó egymástól eltérő szabályról van szó (azért írok erről, mert hirtelen felindulásból a hullákból kiszivárgó, a talajvízbe bekerülő léről akartam írni, de úgy éreztem, hogy a hurka jobban megy a tulajdonképpen vasárnapi ünnepre, a hullalé, aminek a rendes magyar nevét még nem sikerült kiderítenem, viszont inkább halloween felé adja magát, ha már). Na szóval, akkor jöjjenek a hurkázás szabályai.

Az alkalmi hurkaevő az, aki vagy a múltba révedés miatt, vagy valami gyorséttermi traumától gyötörten, de szinte kizárólag hentesüzletben eszik hurkát. Ez egyrészt veszélyes, másrészt szomorú, mert egyre kevesebb ilyen hely van, de ami még megmaradt, ott rájátszanak erre a hiányra, és vagy szart árulnak, vagy eredetileg nem is akkora szart, de a hajdan daliás hurka megszottyad és összeráncosodik a szoláriumban, a végén úgyis élvezhetetlen lesz. Közös pontja a hurkázás többi szabályával az, hogy itt is kötelező a globus mustár, a kenyér és a savanyúság, ez legalább közelíti a hardcore hurkázók szokásait. Valamennyire menti az élményt, ha középkorú cuccbuzulós férfiak gyűlnek össze egy ilyen alkalomra, ekkor ugyanis egyrészt teljesen legitimnek tűnik bicskát hordani, hiszen azokkal a műanyag szarokkal egyen a rosseb, másfelől pedig feldobhatjuk az egyébként elég szomorú étkezést egymás bicskáinak udvarias megcsodálásával, a bicskák dokumentálásával az alvadtzsíros tányér fölött, illetve ezeknek a fényképeknek a publikálásával, ezzel garantáltan elidegenítjük magunktól azokat az ismerőseinket, akik szerint még szorult belénk némi értelem. Nem kár értük, de egy idő után érdemes zárt fórumokon eldicsekedni azzal, hogy nem te vagy az egyetlen olyan hülye, aki azért vesz ötvenezer forintért faragott rugós damaszkacél caklit rozmáragyar markolattal, mert ugye, hogy milyen jól jött a sarki hentesnél. (kiegészítő szabály, hogy SOSEM használunk taktikai kést hurkázáshoz és szalonnázáshoz, egyszerűen nem illendő, a skandináv kés határeset, bár egy huszonöt centis leukuval biztos sikert aratnánk).

A purista hurkaevő mindezt otthon csinálja, úgy, hogy lehetőleg van egy jól bejáratott hurkása a piacon. A szertartáshoz hozzátartozik az is, hogy kedélyesen el kell csevegni a hurkással, ha állandó, finoman le kell szólni a többieket, például úgy, hogy hát múltkor odaát vettem a – tetszőleges piac neve –, hát az nem volt semmilyen, majorannát se látott, az a barbár ráadásul zsemlét tett bele, hogy baszná meg egy nekivadult strucc az ilyet. Időponttól, családi állapottól, alkoholizmus fokától függően a piacon még be kell szerezni a savanyúságot, illetve le kell nyomni még egy kisfröccsöt, esetleg unicumot aperitifnek, hogy hazaérve az ember a sütő előtt guggolva töltse el azt az időt, míg a hurkák elkezdenek kicsit megpirulni, és kialakul alattuk az a pörcös, odasült réteg, amit olyan jó felkapargatni és a zsírral együtt a kenyérre kenni. A hardcore hurkás nem fogyaszt egyebet a hurkához, mint fehér kenyeret és valami savanyúságot, lehetőleg kovászos uborkát vagy ecetes almapaprikát, esetleg káposztával töltött almapaprikát. Meg kolbászt.

Van a német vonal híve, itt már nagyobb a szórás, jellemzően ő is otthon éli ki magát, de a puristával sosem szabad egy hurkához ültetni, mert nem lesz jó vége. A német szerint ugyanis – én legalábbis németes hangulataim közepette így képzelem – a hurkához alap a sör, a savanyúkáposzta és a barna kenyér, ezt a magam részéről még kiegészítettem sült krumplival, azon egyszerű oknál fogva, hogy a svábok a fejükbe vették, hogy a hurka gersli vagy rizs helyett zsemlével készül. Érdekes elképzelés, még csak nem is rossz, de ezért tűnik fura ötletnek kenyérrel enni, bár a magyar néplélektől viszont nem áll távol a szénhidrát szénhidráttal történő felütése, lásd paprikás krumpli kenyérrel tunkolva. A beszerzési folyamat azonos, mint a purista esetében, csak itt még jobban lehet szörnyülködni, hogy van olyan állat, aki rizst rak a hurkába, hát mik vagyunk mi, kínaiak, a fröccsöt pedig egy pikoló, majd egy nem vagyunk mi buzik, inkább egy korsó sör váltja fel. Élettani hatását tekintve a két pofára zabált savanyú káposzta kicsit könnyít a hurka súlyán, ezért kell sörrel helyrebillenteni az egyensúlyt, így érhető el az a boldog ernyedtség, amelyből csak a vizelési inger rángatja ki az embert másfél óra elteltével. Vagy a szomjúság, a káposztára azért kell inni bőven.

A harmadik fajtához a félresiklott, itthon ritka angolos vonal követőit sorolom, ők a véres hurkát preferálják, mégpedig vagy krumplipürével, vagy – és ez a jellemzőbb – reggelire, ami azért azt is képes meglepni, aki már képes volt mondjuk sült vérrel kezdeni a napot. Én ennyire nem vagyok kemény arc, az eddigi legmeglepőbb reggelim nagyjából az volt, hogy reggeliztem, igaz, volt, hogy tatárbeefsteakkel nyitottam, de az mégis csak egy enyhe nyers hús, ráadásul pirítóssal. Már maga az az elképzelés is riasztó, hogy reggelire nem elég a bacon, a paradicsomos babfőzelék és a tojás, hanem illik mellé még egy kis véres hurkát – vagy valami nagyon hasonlót – és kolbászt is tolni, de hát ahány ház, annyi szokás.

Hurkát egyébként minimális zsiradékon, böködés nélkül, kb 180 fokos sütőben illik sütni, meg kell várni, hogy ropogós legyen a bél, és nem árt neki, ha némi hagymát dobálunk mellé a hurkazsír ízesítése kedvéért, ahogy néhány csík szalonna sem okozott még soha problémát a műfajban.

Ti hogy hurkáztok?