Imádom a tűzijátékot
Mert egy korlátolt, nyomorult szerencsétlen vagyok.
Azt találtam ki, hogy tűzijátékozni fogok. Imádom a robbantgatást, mert végre valami nagyszabásúnak lehetek a része, nevezetesen hogy valami fényes és zajos dolog történik körülöttem. Nem bírom abbahagyni; ha durrogatnak és suttyognak a rakéták, hogy aztán éles paffanással millió szikrára pattanjanak szét, a szó legszorosabb értelmében merevedésem lesz.
Mert egy utolsó sutyerák vagyok.
Mi más örömöm lenne ebben a kibaszott életben? Utoljára akkor örültem ennyire, amikor kétévesen egy homokozóban kongattam egy lyukas fémfazekat egy rozsdás merőkanállal a pisakásában ülve. Hasonló élmény volt: kurva hangos volt és nekem megfelelően látványos. Gügyögve nyáladzottam arra, hogy az égegyadta világon mindenkinek az idegeire megyek, aki nem vesz részt az élményben. Ha valaki beszólt, hogy kibaszottul zavaró, akkor vagy megdobáltam a saját szarommal, vagy hozzávágtam a homokozólapátot.
Mert nekem bazdmeg jogom volt kibaszott hangosan kótogatni céltalanul a saját homokozómban.
Valahol legmélyen nem nőttem fel. Nem gondolom, hogy a homokozóm fokozatos kiterjesztésével ez a helyzet megváltozott volna: a kis macskaszaros váram és a homokozólapátom immár az élőhelyem. A szomszéd kutya, akivel ordibáltam, amikor a kerítésen keresztül ugatott immár az a sok rohadt világháborús veterán nyugdíjas, kisgyerek, kutyás barom és a többi faszkalap, akit irritál, hogy ha én az éjszaka közepén baszkolódni akarok.
És épp nincs kéznél ütvefúró, se fűnyíró. Tök érthető, hogy este tízkor elkezdtek robbantgatni.
Az élet ünnepe ez, rohadjatok meg. Annak az ünnepe, hogy végre kiélhetem magam, végre kolompolhatok megint valamivel kurva hangosan, végre mindenki elmehet körülöttem a picsába megint, aki aludni vagy pihenni akar. Ráadásul most már nem csak a szomszéd Julcsika van velem, akinek a pünkösdi rózsa és a hullámpala árnyékában a pinájában matattam doktorbácsisat játszva, hanem az egész kurva társaságom, akiket lenyűgözhetek ezzel a hősi tettel. Valahol az egész várost képletesen megbaszom.
Beleverem a faszomat, hogy mindenki megőrül tőle: viseljék el, hogy végre a miniatűr farkam kompenzálásaképp fellőhetek kibaszottjó kis visító rakétákat, amik hatalmas orgazmikus dörrenések közepette egymillió kis fénylő, repülő spermára szakadnak szét, amikkel beteríthetem a teljes kerület arcát. Egy óriási bukkakke, amiben az én lehetőségeim és a határtalan pofátlanságom vált a faszommá.
Én vagyok az élet kibaszott császára és akinek nem tetszik, az elmehet a picsába.
Ez az én estém bazd meg. Primitív vagyok, egy igazi troglodita, akinek ez jár és kész. Ha a kutyások megőrülnek, mert a rühedék bolhafészkeik (akiknek amúgy semmi keresnivalója nincs a városomban) halálfélelemben tombolva csaholva basszák fel este tízkor azokat, akiket esetleg a purdéik sírása, vagy a nyugdíjasok féldelíriumos, háborús jajveszékelése nem ébresztett fel, az nem az én problémám.
Viseljék el, csak egy ilyen nap van a héten, amikor ünneplek. Nekem ez jár.
