Jó reggelt, Cicely!
Elég sok színészt ismerünk, aki zenészként is kipróbálta magát több-kevesebb sikerrel, elég például a nettó örült Steven Seagalra gondolnunk, akinek a pörgőrúgásánál is pusztítóbb az ál-jamaikai akcentussal előadott, utolérhetetlenül nyálas reggae-nemtommi-próbálkozása, de ott van a vállalhatatlanul ripacs, néha azonban szórakoztató Jack Black is, akit a fingós-rettenetes nemvicces vígjátékok kellékének kellett tekintenünk egy időben. Oké, a Tenacious D vicces volt, meg a Pick of Destiny is, de minden, amihez Dave Grohlnak köze van, automatikusan menő lesz.
John Corbettet a nagyközönség a Miért éppen Alaszka mellett legfeljebb a Bazi nagy görög lagziból ismerheti, egyébként javarészt tévéfilmekben és sorozatokban játszott. Oké, nyert egy Golden Globeot a Született feleségekért, de jóízlésű ember efelett inkább szemet huny, persze , élni is kell valamiből. Corbett Chris Stevensként megtestesítette azt, amire minden jóérzésű bölcsész vágyik: egyrészt ugye Alaszka, másrészt pedig milyen menő már Walt Whitmant meg Shakespeare-t idézni egy teljesen szabad rádióműsorban, miközben tapadnak rá a csajok, Harley-n jár és úgy kapja el a midlife crisis huszonpár évesen, hogy egy egész év kiesik a memóriájából, és arra eszmél, hogy vízitormát zabál egy barlangban. Szóval Corbett zenél is, és bár némileg lakossági módon, de mégis bluest játszik, ez a száma pedig szerintem a pop-vonalon maradva még jó is, hiába nem öreg néger. Ennek örömére iszom is egy whiskyt, amolyan hálósipkaként, aztán álmodozom a saját gyapotfarmomról Alaszkában. Jó éjt!
29 comments