Karácsonyi kirándulós: Hegymagastól Szigligetig

Ha az ember az anyájával kirándul, készüljön fel, hogy a mama leragadt a múlt század közlekedésénél, már ami az utak zsúfoltságát illeti. Az enyém pl. akárhányszor megyünk valahová, kivétel nélkül mindig meglepődik, és elkerekedő szemmel hitetlenkedik: „Hova jön-megy ez a sok nép?!”. Pillanatig sem zavarja, hogy mi is egy vagyunk a jövő-menő népekből, akik utazgatunk a Balaton körül, mert „jó dolgunkban már nem tudjuk, mit csináljunk”, és ebből is látszik, hogy „régen voltak itt az oroszok”.

Anyámnak ráadásul meggyőződése, hogy megrögzött gyorshajtó vagyok és panaszkodik, hogy „száguldozás” közben nem látni semmit. Hát növényt határozni, meg kerteket nézegetni és nyitvatartási időket csekkolni tényleg nem lehet 90-nél, de még 50-nél se nagyon, ezt vegyük tudomásul.

Külön öröm, mikor tesóm is jön. Imád olyanokat mondani, hogy: „na, itt kellett volna elmenni balra” vagy „most nem is tudom, merre forduljunk”, miközben bénán álldogálunk egy-egy kereszteződés kellős közepén. Élvezi, hogy végre nem ő vezet, és jobbra-balra nézelődhet, plusz álságosan szemforgatva adja anyám alá a lovat, hogy „hajtunk, mint az állatok”.

E szállóige története a messzi időkbe nyúlik vissza, mikor az emberek még picsarészegen tekertek biciklivel a faluszélen. Hősünk a néptelen úton a boltból igyekezett hazafelé. Egy-egy vekni kenyér jobbról-balról a kormányra akasztva. Mivel az alkoholszint-csökkenés bizonytalanná tette a bicajt, emberünk újratöltés céljából jobbra kis ívben próbált óvatosan lehúzódni a kocsma elé. A manőverbe némi hiba csúszott, az öreg pedig akkorát esett, hogy a két vekni háromfelé gurult. Miközben feltápászkodott, nadrágját porolta, szeme végigfutott az elhagyott tájon, aztán jól hallhatóan megjegyezte:… mer’ hajtanak, mint az állatok!

Tehát mi is hajtottunk, mint az állatok és ilyen előzmények után csoda, hogy nagyobb veszekedés nélkül eljutottunk egyáltalán Hegymagasig. Ez a picike község Tapolca és Szigliget közt található valahol félúton, a Szent György-hegy délnyugati lejtőjén. Három épített látnivalója egy incifinc barokk templom, a mellette lévő présház és az oroszlánfejes kút, ami a kápolnához vezető horhos mentén található.

A kápolnához persze fel lehetne jutni széles úton is, de nekünk – hála tesóm navigációs képességének – a világért sem arra, hanem az egy autónyi mélyúton kellett magunkat felküzdeni, ami kb. a falu közepétől indul a szőlőhegyre, és amiben se lehúzódni, se félreállni, legfeljebb csak visszatolatni lehet, ha véletlen szembejön valaki. Némi klausztrofób autózás után azért csak kiértünk a kápolna előtti parkolóba.

A látvány tényleg lenyűgöző: előttünk a Badacsony (ld. a címképet), jobbra a szigligeti vár (ez már nem fért rá), kelet felé a kápolna mögött párás ködben a Hegyestű félbevágott púpja látszik, északra meg a Szent György-hegy bazaltorgonái.

A kápolnát és a présházat is a lengyeltóti Lengyel család építette valamikor az 1760-as évek környékén. A templom még csak-csak rendben van, de a présház, amit a későbbi tulajdonosról Tarányi háznak is neveznek, nincs túl jó állapotban.

A Lengyelek építették azt a kúriát is, amit jelenleg Szigligeti Alkotóháznak hívnak. Ennek első verzióját az 1780-as években húzhatták fel, aztán variálgatták, hozzáépítettek, mígnem a család egyik élhetetlenebb figurája, aki elkurvázta, -kártyázta és lóversenyezte a vagyon jelentős részét, 1912-ben eladta az Esterházyaknak. Az utolsó tulaj – Esterházy Pál özvegye, Deym Izabella – még 1945-ben is itt lakott mielőtt a front elől Ausztriába menekült. A kúriát aztán államosították, és viszonylag hamar az írószövetség kezére került. Ide járt többek közt Fekete István, Örkény, Szabó Magda és Weöres Sándor. (A Fortepanon lehet a Kádár-kori tündérkert képeit nézegetni.)

A kastélyhoz óriási park tartozik, felettünk a szigligeti vár romjai s alattunk a Balaton csodás, ködös tükre. Hát, aki itt nem tud dolgozni, illetve alkotni, az vagy nem író, vagy hülye, vagy mind a kettő. (Fekete István)

A házat pár éve gyönyörűen felújították, de bemenni, azt nem lehet. A kúriához tartozó parkot az Esterházyak kezdték el lelkesebben csinosítgatni. A jó szándékú grófnő 1920-ban hívta meg kertésznek azt a Talabér Gábort, aki oly halálosan szeretett bele Virius Franciskába, hogy családi áldás nélkül házasodtak, és ezért Franciskát ki is tagadták a Virius vagyonból (pedig abba nemcsak a szepezdi Virius nyaralótelep, de egy konyakgyár is beletartozott). (A szerető szívek találkozásáról egyébként a Szigligeti Harsona 2017. márciusi számában olvastam.)

Deym Izabella menedéket nyújtott a fiataloknak: Talabér az uradalmi kertészet vezetője lett. Neki köszönhető, hogy ’45 után nem pusztították ki a kertet, hanem az 50-es években védettséget kapott, jelenleg pedig fokozottan védett terület. Régebben minimális belépti díj fejében szabadon látogatható volt, most viszont még csak erre való utalást sem találtam a kapun.

Az, hogy a templom zárva, érthető. Hogy az Alkotóházba nem lehet bejutni, rendben. De hogy a kert ne legyen legalább időszakosan látogatható és még a falu központi klotyóját is zárva tartsák, az azért mindennek a teteje. Ha még tuják mellé beásható kerti törpéket sem lehet felgyújtani legalább havonta egyszer a főtéren, nem jósolok nagy jövőt a szigligeti turizmusnak.