Kate Mossnak fogak nőttek a sunájában

Avagy annak a balladája, hogy hogy ábrándultam ki egy luxusórából.

Történt ugyanis, hogy úton hazafelé a reptéren töménytelen szabadidőm elbaszása folytán végre engedtem a csábításnak és bevonszoltam a seggem egy óraboltba, ahol többféle menő márkát (egyebek mellett hatalmas kedvencemet a Jaeger-LeCoultre-ot, a Rolexet, a Tudorokat) árultak és gondoltam tökéletes alkalom ígérkezik arra, hogy hülyét csináljak magamból.

Tekintve hogy egyáltalán nem vagyok ezeknek az óráknak a vevőközönsége, elkezdtem a Longines felől besomfordálni az üzletbe, hogy ne legyen mindenki számára tökéletesen egyértelmű, hogy kibickedni jöttem. Kimondottan három óra érdekelt: az Omega Speedmaster Moonwatch, ami régóta a nedves álmom, a Rolex Submariner, ami egy egész cikksorozatot kapott nálunk, illetve a JLC Deep Sea Master Chronograph, ami megtestesít mindent, amit a luxusórákban szeretek.

Van az az angolszász mondás, hogy sose találkozz a hőseiddel, mert majdnem biztosan csalódást okoznak.

Nos a Speedmaster nem okozott csalódást, amit mondjuk betudok az értelmetlen fanatizmusomnak, ami az első komolyan vehető órás rajongásom óta kísér. A JLC egyszerűen nem volt raktáron, mert egy annyira marginális modell, hogy a kronográfbuzikon kívül a kutyát nem érdekel.

Szóval miután a Speedyt kikértem a vitrinből és a negyed órán túlmutató gyanús babusgatás után visszaadtam a butikosnak úgy döntöttem, hogy nem csinálok nagyjelenetet abból, hogy a fémszíjas után a bőrszíjast is próbálgatom még egy negyed órát a vásárlás nyilvánvaló szándéka nélkül, ezért inkább a Rolexek felé vettem az irány, azon belül is a Submarinerhez. Nem mint ha ez lenne a kedvenc Rolexem, egész egyszerűen ez a leghíresebb és erről írtunk a legtöbbet, gondoltam itt az ideje személyesen is bemutatkoznom neki.

Ki is került a kütyü a vitrinből, kezembe fogtam, eljött az igazság pillanata. Sajnos nem tudom visszaadni szavakkal a pillanatot, nem is nagyon csináltam fotót, mert a prolizást így is teljesen kimaxoltam a boltban, de megpróbálom érzékeltetni az egyik órámmal, hogy egészen pontosan milyen élmény volt:

Nem értitek, mi? Hát én se értettem, hogy mégis mi a büdös geci van. Itt álllok a kezemen sokak nedves álmával és egész egyszerűen szarul néz ki. Nem láttam, hogy mi a gond. Valami nem stimmelt. Éreztem, hogy velem van a baj, nem mertem megszólalni. Időztem a mercédesz mutatóval, meg néztem a fémet, meg hogy milyen jó a szíj, meg milyen szépen kattan. De akkor sem volt valami rendjén.

Ott feküdt Natalie Portman az ágyamban, meredező mellbimbókkal – de akkora fasza volt, mint egy frankfurti kolbász!

Az ember megkérdőjelezi az életét, a dolgokba vetett hitét, az örök kapaszkodókat az értékekben, meg az ilyen izéket. Nem értettem, féltem, bizonytalan voltam. Először jött a tagadás, hogy ez biztos nem az a modell, amit én szeretnék. Körbecsekkoltam, de, ez a legújabb Sub. Fekete kerámia lünetta, amibe fehéraranyat dolgoztak, hogy csitti fittibb legyen. Fehérarany mutatók és nincs dátumablak, mert nekem valamiért a pronyóbb, no-date sub jön be (akik alaposabban megvizsgálják a képen az órám dátumablakát, azok számára érthető, hogy miért).

Akkor mi a kurva anyja itt a baj? És akkor belém hasított: hát a kibaszott tokfülek.

És most bárki, aki akart magának ilyet, ne haladjon tovább a cikkben, mert ha egyszer meglátod, soha nem lehet visszalátni. Lapozzatok vissza a főképre és nézzétek meg az elvileg azonos Tudor és a Rolex tokfüleit. Konkrétan az aránytalan tokfülek miatt a Sub úgy néz ki, mint ha egy téglán ülne. Élőben meg méginkább. A korábbi, 2012 előtti generációnál sokkal kecsesebb, elegánsabb tokfülek voltak, amit lecseréltek erre a miakurvaannyára. Íme a három generáció gyors egymásutánban:

Sírni támadt volna kedvem, lebasztam a kezemről és bőgve szaladtam a Tudor kirakatig, hogy megnézzem, hogy vajon a Sub legmenőbb klónja is vajon ugyanilyen geci ronda-e. Vajon ott is kalapácsujja van-e Keira Knightleynek? Vajon Emma Stonenak is bibircsók van-e a seggén?

És hát nem.

A Tudor Pelagos és a Black Bay is olyan pozitív csalódás volt, amit már régen éltem meg. Különösen a Pelagos volt minden, amit a Subba beleképzeltem. Tökéletes méret, habkönnyű titánból, iszonyatosan jól eltalált arányok és most már manufacture gyártó, azaz nem levedlett ETA szerkezeteket tesznek Rolex tokokba, hanem sajátot gyártanak. Még mindig a Rolex kistestvére, de kit érdekel? Kate Moss helyett Lotti Moss?

Pláne most, hogy kiderült, hogy Kate Mossnak fogak nőttek a sunájában.

Szóval úgy nézegettem a Tudort és tudtam, hogy ez egy új dolog kezdete. Hirtelen elkezdtem lenézni a subosokat. Mi a pöcsömnek akarna bármi ilyen borzalmat, aminek tényleg az egyetlen előnye, hogy rá van írva, hogy Rolex. Elkezdtem észrevenni a röhejes dolgokat rajta. Hat sornyi felirat? A “swiss made”-del együtt hét? Egy hárommilliós órán? Komolyan? Ki a faszom akar egyáltalán Mercedes jelet egy órán?

És ahogy egyre jobban megnéztem a Tudort, egyre inkább bizsergés fogott el. Szép arányok, könnyű tok, saját szerkezet, szép színek. Teljesen mást sugárzott, mint amit képzeltem és teljesen, gyökeresen más képet mutatott a kezemen, mint a Rolex.

Igazi faszagyerek óra, nem gazdagbácsi óra, mint a Sub. Kevesebb, mint féláron.

A következő generációra tuti elkúrnak belőle valamit, mert ez így együtt egyszerűen túl fasza. Lotti Moss az ágyban is jobb.