Legénykonyha special: az igénytelenség csúcsa
Persze lehetne rosszabb is, mondjuk rántott párizsi, abban azért van egy kis meló is.
Aki nem volt kollégista vagy katona (én egyik sem voltam), annak is kell valami vállalhatatlan szart ennie, amire aztán nosztalgiával tekinthet vissza, amikor már nem kell vállalhatatlan szarokat ennie: erre való úgy egy az egyben a zala vagy a soproni felvágott, de ha valaki át akar lépni a tömlős kempingsajt – fokhagymás darált csőr – toastkenyér gasztronómiai Bermuda-háromszögön, az akár főzni is nekiállhat.
Ennek számos módja van, az egyik legjobb az, ha félkész vagy instant élelmiszereket próbálsz meg feldobni. Ez nem törvényszerűen iszonyú: a bolti parasztreggelit például nyugodtan lehet dúsítani tojással, jó sok borssal, kolbásszal és apróra vágott cseresznyepaprikával, egész vállalható étel lesz belőle, egy embernek ráadásul bőségesen elég is. Lehet olyat is csinálni, mint ami az általános iskolai menzán fordult elő: viszonylag sok kosszal jár, de ha kirántod a vastagra vágott párizsit, valami páratlanul szar fogáshoz juthatsz, méghozzá úgy, hogy ugyanúgy megdolgoztál érte, mint egy szelet karajért vagy tarjáért. Ebben egyébként képzett is vagyok: technika- és háztartástan-órán ugyanis épp az volt a feladat, hogy az osztály kis lurkóit megtanítsák a jég hátán is megélni, úgyhogy mindenkinek vinnie kellett egy jó szelet párizsit meg egy sajtot, hogy a technikateremben legyen mit kirántani. Az egy dolog, hogy az olajba vetést követően mindenki számára homályossá vált, hogy ki a gazdája melyik randa, panírozott húspépkarikának, de az iskola vezetősége sem örült nagyon, amikor felgyulladt az olaj. Jelezném, hogy mindennek ellenére én megtanultam főzni, pedig erősen igyekeztek traumatizálni már zsenge ifjúságomban, szerencsére otthon sosem rántottunk ki párizsit. Különösen undorító, de ilyen minőségében egész csábító fogásnak tűnik egy ismerősöm receptje, aki szerint a csípős marhás Smack levesbe bele kell nyomni egy tömlős krémsajtot és elkeverni, így leves helyett tápláló egytálételt kapunk. Oké, a csomagra is ráírták, hogy bátran dúsíthatjuk, szerintem elküldöm az ötletet a Nissinnek, akkor talán leveszik a feliratot.
Ennek az eredménye ez a gondosan kiérlelt, minimalista stílusú, kizárólag a Penny Market olcsóbb termékeinek természetazonos ízeit kiemelő menüsor, amelyet a lényegre törő, a színekkel bátran eljátszó tálalás tesz különösen játékossá és izgalmassá. Azok, akik még nem találták meg a félkész junk foodban rejlő nirvánát, próbálkozhatnak fagyasztott, netán frissen főzött zöldbabbal is, de ők sosem fogják megérteni a tányér üzenetét.
Kell hozzá két kiváló minőségű vákuumcsomagolt virsli, azért nem műbeles, mert nem vagyunk prolik, egy üveg sárga hüvelyű vágott vajbab, valamint valami olyan currypor, mint amilyet még a Varázsfazék társasjáték idején gondoltak currynek, egy indiai szívrohamot kapna tőle. Egy pozitívumot lehet elmondani róla, azt, hogy sárga, szóval kurkuma valószínűleg akad benne, de ennek pont így kell lennie abban az univerzumban, ahol az „indiai csirke” receptjéhez a társasban elengedhetetlen összetevő volt a tejföl és a mák, ezekhez képest a currypor maga a mesés Kelet. Jön a Művelet: a curryt rá kell szórni a valamennyire leszűrt zöldbabra, sózni, majd elkeverni egy erre szolgáló edényben. Mellé két virslit kínálunk, esetleg egy szelet kenyeret, valamint Globus mustárt (áttekintve a hűtő tartalmát ez utóbbit kihagytam, az egyik mustár 2016 végén járt le, a másik 2017 őszén, de gyanús, gépolajszerű folyadék lötyögött a kiszáradt, fülzsírszerű szigetek között, a harmadikat nem mertem kinyitni). A ketchuppal se jártam sokkal jobban, végül teljesen karakteridegen módon némi rendes angol mustárt raktam mellé, de aztán rájöttem, hogy ezt még simán fel lehet fűzni a brit birodalomépítés panelverziójára: virsli, ami mondjuk kolbászféle, angol mustár, indiainak hazudott curry. Tökéletes kiegészítője egy üveg nem túl alaposan behűtött kommersz lágersör, szigorúan az üvegből, plusz a tévé távirányítója.
