Képeslapok a fejedben

Fekszel az ágyban vagy épp vársz a vonatra, vagy a buszra és azon gondolkozol, hogy igazából hol is lenne jobb. Elgondolod, hogy ott szeretnél nyaralni, vagy dolgozni, vagy csak simán utazni. Egy tengerpart Goán, vagy Barcelonában, egy horvát szerpentinen vagy akár csak Tatabányán. Kivétel nélkül olyan dolgok triggerelik ezeket a képzeteket, amik leírhatók egy képeslapban, vagy kettőben. A fejedben rendre egy olyan kép indítja be ezeket a gondolatokat, amik tulajdonképpen a legszebb, legjobb kivonatát jelentik az adott úticélnak. Egy facebook fotó, ami egyelőre csak az agyadban létezik.

Elgondolkozol, hogy hátrahagyod az életed, vagy csak egy kisebb vagyonnak megfelelő összeget fogsz elverni valamire, aminek az alapja nem más, mint egy jól megdizájnolt, mentális képeslap. Imádok utazni, de az utazás megindítója nem más, mint az a tévképzet, hogy maga az utazás még annál is ideálisabb lesz, mint az, amit elképzeltünk róla. Valami, amit még el sem tudunk képzelni, hogy milyen jó, valami titokzatos, ami ott vár ránk.

De ezzel van egy kis gond. Mielőtt még bepakoljuk a bőröndöt, egy picit időzzünk el azon, hogy az agyunk egy nagyon picit máshogy működik, mint azt elsőre gondolnánk. Van valami oka annak, hogy a facebookon mindenki más kurva jól érzi magát, a mi életünk meg szar. Ezek a képek pillanatképek, jó eséllyel maximum három másodpercig tartanak. Amikor a fejünkben elképzelünk valami úticélt, a legritkább esetben képzeljük el azt egy folyamatos film formájában, sokkal inkább valami olyasmit látunk, ami ennél sokkal-sokkal megengedőbb: egy sima fotót. Viszont amikor elmegyünk megnézni a gízai piramisokat, a keserű csalódás oka nem az, hogy azok a piramisok kevésbé impozánsak, vagy akár csak picit is kisebbek, menőbbek, mint amit tudunk róluk. A baj az, hogy a fejünkben élő képek kontextusa nem élt a fejünkben, az elvárásunk az, hogy minden pillanat, amit ott átélünk ahhoz mérhető dolog lesz, mint ami azon az egy bizonyos képen szerepel, amin mi vagyunk a naplementében a többezer éves hagyatékkal. Az a három másodperc, amit átélünk, jó eséllyel elveszik a többi kép forgatagában, még akkor is, ha kényszeresen próbálunk belekapaszkodni. Vagy posztoljuk facebookon.

Utóbbi esetben egyébként a barátaink elismerése és az ő vágyaiknak a ránk vetítése az, ami az élményt jellemzően utólag megszépíti. Hogy mi ennek az oka? Mindannyian láttunk már filmeket. Vágóképnek betesznek egy shotot arról, ahogy a homokot a tengerparti hullámok lélegzetelállítóan terelgetik a habokkal és szinte előttünk van, érezzük, ahogy ez a mi lábunkkal történik. Figyeljük vagy öt másodpercig. Azonban mindannyian láttunk már Tarr Béla filmet is – képzeljük el, ahogy ezt a jelenetet öt percig vagy akár még tovább nézzük. Picsa unalmas, nem? Néhányan simán felállunk és elegünk lesz az egészből. A jelenség oka nem az, hogy a kép hirtelen elveszíti a jelentőségét, hanem egész egyszerűen az, hogy nagyon hamar ráununk a szépségekre. A nyaralásunk, életünk, utazásunk nem egy zanzásított összefoglaló, nem egy fotóalbum. A szépség olyan, mint egy vicc: nem akarjuk hallani a csattanót egymás után ötvenszer, nem lesz tőle szórakoztatóbb a vicc.

A mentális képek a fejünkben erősen szerkesztett változatai a valóságnak és emiatt sokan az átélt járulékos élményekkel megpakolt nyaralást egyenesen kudarcnak értékelik. A facebookon minden rendben van, hiszen csak azok a dolgok kerülnek ki, amik a mások fejében élő mentális képek replikái: nincs fotó a harmadik napja ugyanolyan all inclusive menüről, a közepes ízű és kis pohárban mért sörről, a medence szélén lekopott csempéről, az ezeréves, randa tévéről, amit ki tudja miért betettek a hotelszobába, vagy a nyolc órás buszútról, amivel a piramisokhoz értünk. A világ márpedig telivan mundán, kurva unalmas dolgokkal, kivétel nélkül mindenhol.

A fejünkben nincsen kép arról, hogy harmadszorra hallgatjuk végig a Ryanair undormány lottery reklámját csutka hangerővel, mire épp elaludnánk a gépen, vagy nincs lefotózva a széthugyozott budi az autópályalehajtónál, amikor a kényelmetlen ülésű, bérelt Fiat Pandával megpróbálunk eljutni a sziget déli csücskébe, egy bauxitfeldolgozó üzem mellett.

És a legrosszabb mindközül, a legnagyobb faszarc, aki mindig minden utazásunkon ott van: mi. Mi mindenhol ott vagyunk, az összes szorongásunkkal, elégedetlenségünkkel, frusztrációnkkal, elvárásainkkal és kétségbeesésünkkel. Valamiért magunkat sosem úgy képzeljük el ezekben a képeslapokban, hogy épp azon stresszelünk, hogy elérjük-e a hatos vonatot, vagy hogy az utazásszervező átbaszott-e épp a motorcsónak költségeivel. A látképbe mindig belerondít a vállalhatatlan, rideg valóság, a csomag, amit mi magunkkal viszünk. Ami azt illeti, belőlünk sokkal sokkal több lesz ott az utazás végén, mint ami a fejünkben élő fotón szerepelt. Minden utazást elbaszunk azzal, hogy magunkkal visszük a legirritálóbb dolgot, amit csak el tudunk képzelni, amitől főképp meg akarunk szabadulni: magunkat.

A puszta tény, hogy rengeteg időt és energiát invesztálunk abba, hogy fizikai valónkat egy másik helyre juttassunk egyáltalán nem fog minket közelebb juttatni ahhoz, amit valójában keresünk az utazásban. A szomorú valóság, amit minden utazási iroda, facebook poszt és légitársasági brossúra eltitkol előlünk: hogy valószínűleg az utazásról való álmodozás közben valójában már átéltük a legjobb dolgokat, amiket az adott utazás nyújtani tud számunkra.

 

 

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!