Komor Zoltán: Plázafej

Reggel építkezés zaja ébreszt. Oldalra fordulok, és meglepetten veszem észre, hogy kifeszített sárga szalag keríti körbe még mindig szendergő feleségemet. A homlokán néhány centis markoló, aprócska munkás fickók betontörővel dolgoznak az arcán. A sárga szalagon fekete betűk hirdetik, hogy „A FELESÉG ÁTÉPÍTÉS ALATT”.

Remek, gondolom, lehet ezt a szart is az avontól rendelte. Pedig mindig mondom neki, hogy semmi szüksége rá. Unottan nézem, ahogy egy daru csörlővel ereszti alá feleségem új orrát az arcába ásott vörös gödörbe. Egész helyes, pisze orr – látom be. Néhány piszkos képű fickó nagy erőkkel kalapálja az arc csontját, a többi a fülén ücsörögve sörözik, olykor felállnak, és a párnára hugyoznak. Az egyiknél papírt is látok – alighanem ez lesz az építési terv. Átlesek az ürge csöpp válla felett, és ránézek a rajzra. Ejha, nem is rossz. De lehetne jobb is, gondolom, és két körmöm közé csippentem a műszaki tervet. Az ipse felháborodva kiabál, de odébb pöccentem a kisujjammal, majd kiosonok a konyhába, és nagyítóval és rotringgal apróbb javításokat végzek a rajzon. Majd még néhány apróságot. Hegyesebb orr, keskenyebb homlok, és a többi. Mikor végzek, visszaviszem a tervet a munkavezetőnek, az pedig villámokat lövell felém gombtű-szemeivel, ahogy kikapja körmöm közül a papírt.

Néhány óra alatt végeznek. Előkeveredik valahonnan egy hüvelyknyi öltönyös fickó, és elvágja a szalagot, majd részegen visszatámolyog egy matchbox méretű limuzinba, ami elporzik a szekrény mögé. Taps, pezsgős üvegek pukkannak. Rá se ismerek a feleségemre. Mások is csak bámulják. Az utcán turisták jönnek oda hozzánk, hogy fotózkodjanak vele. Telefont kapunk – egy neves építészeti magazin szeretné leközölni a feleségem arcképét. Néhány nap múlva meg is jelenik osztott lapon egy Jokohamában átadott új, modern pláza társaságában a profilja. Közben persze nem győzöm áldani magam, hogy belepiszkáltam kicsit azokba a tervekbe. Büszke vagyok magamra, na. Ám akkor megtörténik a baleset: egy szeles napon, az utcán sétálva egyszer csak apró pattanást hallani a feleségem szemöldöke mögött, mintha csak elszakadna egy tartóvezeték. A homlokából néhány centis darab a járdára pottyan. Apró rés keletkezik, amin át tökéletesen belátni ráncos agyára. Mi több, a bal szeme is megereszkedik, de annyira, hogyha lefele néz, jól kivehető a kocsány, ami a fejéhez köti a szemgolyóját, szinte már félő, hogy egyszerűen kipottyan a koponyából. Egészen elkeserítően fest. Hosszan vigasztalom. Azt mondom neki, hogy biztos az egyik miniatűr mérnök cseszhetett el valamit a tervrajzzal. De nem bírja abba hagyni a sírást, arcából kicsüngő szemét törölgetem, majd megrendelem újra azt az arc újjáépítő csomagot.

Az ágyba fektetem a nejem. Kinyitom a postacsomagot, amiből rögtön kimásznak a miniatűr építőmunkások és ellepik az arcát. Kicsippentem az építési tervet az egyik keze közül, majd eléjük terítem az építészeti magazint, kinyitva a feleségem arcánál. Azok egy ideig az állukat vakarják, végül biccentenek. Úgy látom, az alapoktól akarják kezdeni. Apró dinamitokat dugdosnak a feleségem arcgödreibe, és fedezékbe rohannak. Hamarosan egy robbanás húscafatokra szaggatja szerelmem fejét. Aztán megkezdődik az építőmunka. Fáradt vagyok, lefekszem aludni, hagyom, had dolgozzanak.

Reggel arra ébredek, hogy a feleségem arca helyén a Jokohamában átadott pláza kisméretű mása áll.

好きですか。– kérdezi a nejem, hangja andalító muzsika kíséretében visszhangzik a miniatűr épületben, ahogy a plázákban bemondott reklámok szoktak. Apró, tarkára festett hajú japán tinédzserek flangálnak a szeme mögött, integetnek, amikor meglátnak, majd beülnek egy sushi bárba.