Kronópara

Az életem romokban.

Van egy szerelmem, úgy hívják, hogy Speedmaster. Tulajdonképpen azóta imádom, hogy tudtam volna, hogy létezik ilyen nevű óra, mert van két azonos néven futó horgászbotom, amik szintén jó minőségű termékek, de a pecabotok középkategóriája minden szempontból máshol van, mint a kronográfoké.

Az Omega Speedmaster nem egy modell, hanem istentudja mennyi. Mindenféle tudományosságot nélkülözve (biztosan kihagyok egy csomó szériát, de nem is lényeg) létezik az eredeti, versenyzésre szánt kronográf – az ősmodell, aztán az a verzió, amit az Apollo küldetéseknél befogtak és módosítottak a zord körülményekhez, aztán az, amit ez alapján elkezdtek sorozatgyártani, aztán az, ami egy sokkal kisebb tokmérettel készül a nagy előd utánérzéseként, de más szerkezettel, manuális felhúzóval, aztán ennek a csökkentett méretű (még így is kibaszott nagy, 44 miliméteres) automata változata, van egy modern 40mm-es racing utánérzés, van egy 42mm-es special edition és még a fasztudja hány. Ami közös bennük, a kronográf. Suttyóul a stopper, ami tulajdonképpen tojásfőzésen túl tényleg szarra sem jó, de baromi jól néz ki.

Luxusórás viszonylatban átlagosnak mondható ársávban van, a hét-nyolcszázezres alap szériától a laikus számára is bugyinedvesító, kétmillió feletti Dark Side Of The Moon szérián át a mindenféle arannyal összebaszott arabsejkes változatokig.

Aki követte az eddigi sznob vasárnapjainkat, az tudhassa, hogy ez nem jelent semmiféle hú de speciális kraftmanshipet, mert jelenleg a legtöbbet a 9300-as Omega szerkezettel, lánykori nevén az ETA 7750-es szerkezettel szerelnek, aminek az ára természetesen töredéke az órának, mégis ez a legfontosabb alkotóeleme.

Annak ellenére, hogy ez talán a világ egyik legtúlárazottabb szarsága, ami arra a hamis premisszára épít, hogy te most egy darabka Holdat hordasz a kezeden, valami iszonyatosan, kurvára kéne.

De mivel még nem indítottuk be a Holdcoin bányánkat és amióta a Facebook átvariálta a főoldali feed prioritását és így teljesen leválasztott minket a világhírről, ezért sajnos jelenleg nem tehetem meg, hogy vásároljak egyet, pedig nagyon szeretnék.

Viszont mit tehet az egyszeri balfasz, akinek ilyen óra kell? Hát… semmit.

Az automatikus kronográfok kivétel nélkül baromi érzékeny szerkezetek és szervizelni kell őket, ahogy azt már korábban megírtuk. Lényegében nagyon hasonlóak bármely automata órához, de a stopper egy olyan komplikáció, ami miatt extra nagy szopás szétkapni és összerakni őket bárkinek, ezért az alap szervizdíj dupláját is elkérik egy ilyen óráért.

Tehát hiába spekulál valaki úgy, hogy megcsíp valami klassz Hamiltont, Bulovát vagy Raymond Weilt az ötszáz és ezer dollár közötti tartományban pontosan ugyanilyen chrono szerkezettel, azon kaphatja magát, hogy öt éven belül kijön egy pont ugyanekkora számla szervizdíjra. Szerencsére nálunk nem annyira horror a helyzet, mint külföldön, de sanszos, hogy tíz év alatt az örökéletűnek gondolt óránk árát még egyszer kifizetjük karbantartásra. Pláne bőrszíj esetén – egy tíz éves periódusban legalább négy cserére lehet számítani.

Még csúnyább a helyzet, ha mégis rábeszéljük magunkat egy automata kronográfra, mert esetemben ha tényleg befut a whisky, a malom és a holdcoin biznisz, akkor nyilván a legdrágább változatot fogom megvenni az Omegából, de addigra már annyira a szívemhez fog nőni a kis “helyettes”, hogy tuti nem hagyom az enyészetnek, ugyanakkor a fenntartási költsége pontosan ugyanannyi lesz, mint az újonnan beszerzett luxusórámnak.

De akkor mik az egyéb lehetőségek? Hát a quartz.

A Seiko Chronograph, vagy a Citizen Eco-drive Chrono (de a Casio Edifice, a Seiko Spirit vagy a Tissot V8 is) pontosna tudják hozni a nagy és vastag tokos élményt, a nagyon hasonló vizuális megjelenéssel: a hangsúlyos és teljesen haszontalan tachyméterrel és a tíz deka feletti súllyal.

De az quartz és akkor hol marad a sznob-élmény, hogy iszonyatosan drágán fenntartható automata órát hordasz? Ha az ember megúszósan vesz egy kvarcórát, akkor kénytelen azzal a tudattal együtt élni, hogy igazából mindenre jó, amire használni akarja és még csak nem is néz ki rosszul, tetejében ha nagyon ki akarja maxolni az elit-élményt, akkor is elegendő vízállósági vizsgálatra meg elemcserére hordani.

Tudjátok mi van a legközelebb a Speedmasterhez kvarc kiadásban? A Lunar Pilot. Egyrészt emberi léptékű az árazása, másrészt hasonlóan gazdag múltat tudhat magáénak az űrkutatás és a technológia terén, nem beszélve a hihetetlenül magas frekvencián rezgő kvarckristályát. Találjátok kinek van belőle. Hát nem nekem…

Hogy mi a megoldás? Nem tudom. A kínző gyötrődés, hogy megint veszek valamit, ami majdnem olyan jó, mint amit igazán szeretnék. Az örök küzdelem, a véget nem érő harc. Ráadásul lehet, hogy nem is állna jól, vagy túl nehéz lenne.

Gyötrelmes az élet.