Legnagyobb haditechnikai tévedések – az első szovjet lopakodó
A múlt század 20-as éveinek végén még nem volt túl fejlett a radar
A hatalmas léghajókhoz persze nem is kellett, egy 260 méteres monstrumot bárki meglát.
Maradjunk annyiban, hogy az alacsonyan repülő, még csak zárt kabinnal sem rendelkező gépek pilótái az előző évtizedben sem szívesen mentek 2-2500 méter fölé.
A túlnyomásos, fűtött légterű gépek vagy fűtött ruházatú pilótadzsekik épp csak gyerekcipőben ballagtak, ki kellett találni valamit. A Royal Air Force sem engedhette meg.
Az elme kreativitása nem ismer határokat.
A korszerű szóhasználatban létezik a “radarkeresztmetszet” fogalma, ez kábé olyasmi, hogy a konvex, konkáv és sík felületekről más a rádióhullámok visszaverődése.
A radarkorszakot megelőzően vizuális és akusztikus figyelőállomások jelezték rádión, hogy láttak, hallottak elhúzó repcsiket.
Szovjet tudósok tehát kitalálták, hogy ha sikerül csökkenteni az optikai, hagyományus látcsővel is jól látható észlelést a hang irányába fordítva a fejet, máris nyerhető az észlelési ügy.
Az ötletet tett követte.
A korabeli repcsik alu- és favázas tartószerkezettel készültek, ráhúztak egy valami impregnált, időjárásálló vásznat.
Onnantól az aerodinamika, felhajtóerő megvan, akkor legyen valami kivételesen új anyag!
Lett is egy – egy francia beszállítótól. Vadonatúj technológiai anyag, vékony, könnyű, átlátszó? Tökéletes a célra.
Rá is feszítették a négyülésesre, aztán felszálltak a géppel és repült! A láthatósága fele-harmada lehetett a korábbiaknak.
Csak aztán lett egy kisebb gond.
A franciáktól rendelt burkolóanyag egy hét alatt UV fényre besárgult.
Szerintetek kék égen melyiknek jobb az észlehetősége? Egy alu vagy egy sárga színű madár?
Elég jó lehetett a kontrasztja.
Mondjuk, amikor lenézek egy hegyről és látom az apró, hangyányi kis emberkéket lent a völgyben, ott kezdődik valami rossz érzés. Lilliput?
Mire odaérek, mindig eltűnnek.
48 comments