Ne féljünk a csukától

Vau tegnap belerakta az ideget jó pár olvasóba a vérszomjas csukákról szóló írásával. Tény, hogy meglehetősen falánk jószágról van szó, de ha pár apróságot betart az ember, akkor nagy baj nem lehet.

Az első, és legfontosabb: ne nyúlj abba a végébe, ahol a fogai vannak! Soha. Ezt egy igazi halász mondta nekem, és szemléltetésül mutatott pár sebhelyet a kezén. Nos, nem volt szép látvány. Azt mondta egyébként, hogy ő még viszonylag olcsón megúszta a hülyeségét. Volt olyan társa akinek szabályosan megnyúzta az ujját egy nagyobbacska dög. Ugyanis amit a csuka megfog, azt nemigen engedi el, a befele hajló fogak nem viccből vannak, kérem. Szóval fogadjuk meg a szaki tanácsát, és a horgot is valami fogóval, vagy faággal piszkáljuk ki belőle, ha sikerült kifogni egyet.

A második életbevágó szabály következik. Az a csuka, ami 40 centi alatt van (faroktőtől számítva, taposni sem ér), az megy vissza a vízbe, hogy tovább terrorizálhassa a vadvilágot. Ami felette van, az már jó, mert már van rajta hús, és a szálkái sem olyan aprók. És bónuszként még a halőr sem fog seggbelőni, ha esetleg elkap vele. A 60-70 centis példányok szerintem ideálisak. A súlyuk olyan 2-3 kg között van, és nem öreg a húsuk. Elég jól el lehet velük szórakozni amíg kiszedi őket az ember, és ha már szóba jött a falánkság… Megmutatom, hogy miért nem érdemes félni a csukától.

Volt szerencsém kipróbálni ezt a receptet, még akkor amikor édesapámmal csukázni jártunk, és sikeres volt a küldetés. Hozzávalók:

• megfelelő méretű (lásd fent) csuka
• vöröshagyma
• só
• bors
• fokhagyma
• opcionálisan mustár
• esetleg füstölt szalonna
• tábortűz (ez nem opcionális)

A csukát jó alaposan meg kell tisztítani. Belsőségek ki, pikkelyek le, és türelmesen, jó sokáig mosni, hogy a vad íze csökkenjen kicsit. Van aki ecetes vizet használ, állítólag segít visszafogni a markáns szagot, és ízt. Aki akarja, az beirdalhatja a halat, ide lehet pakolni a füstölt szalonnából. Kívülről enyhén be kell sózni a testet.

A hasüreget is kezelésbe kell venni. Aki szereti a mustárt, az nagyon (!) vékonyan kenje ki az üreget, majd mehet bele az apróra vágott, sóval, borssal, és fokhagymával összekevert vöröshagyma. Ha ezzel megvagyunk, tekerjük be nagyon alaposan alufóliába a halat. Bontsunk egy sört.

Rakjunk jó nagy tüzet, olyan kell ami nem lobban el pillanatok alatt. A keményfa itt nem opcionális, kell majd rendes parázs is. Ha már van jó nagy fajer, akkor fölötte mondjuk egy rácson elkezdhetjük sütni a halat. Ha nincs rács, akkor óvatosan közvetlenül a tűz mellé téve is jó, csak  kényelmetlenebb lesz forgatni. Bontsunk még egy sört, néha fordítsunk a halon, hogy mindegyik oldalát érje a hő.

Amikor úgy saccoljuk, hogy lassan jó lesz a hús, hagyjuk a tüzet parázzsá átalakulni, bontsuk  ki félig az alufóliából a halat, és rakjuk a parázsra. Alufóliával lefele, ofkóz. Így kap egy kis színt, és egy picike füstös ízt, ami jót tesz neki. 5 perc elteltével lehet ellenőrizni, ha megpirult a bőre, akkor fordítunk egyet, hogy a másik oldalát is érje. Ha megpirult mindenhol, lehet vágni hozzá a fehér kenyeret, és gátlástalanul le lehet hámozni két kézzel a csontjáról a megpuhult, jó fűszeres húst. Jó étvágyat!

A fenti recept hasonlít a mundéros csuka receptjéhez, de nekem ahhoz soha nem volt gusztusom. Ott az első fázisban a halat pucolatlanul (csak megmosva, pikkely, bél marad) megsütik, majd utána belezik ki, és fűszerezik. Kösz, de kösz nem.