Lifehack: A gyros
Mindenki ismeri, már falun is van, nem is görög, hanem török, ezen pedig veszekedni fognak, pedig valójában a cucc, ahogy mi ismerjük, német.
Németországban 82 millióan élnek, és ez az embertömeg naponta kétmillió adagnyi dönert tüntet el, ezzel pedig le is verik a currywurstot, a másik nagyon német kvázi-gyorskaját, bár a curryt pont annyira érzem németnek, mint a pitába töltött húst sok csípőssel, ami nem csípős, meg némi homályos eredetű joghurttal.
A kebab sikertörténete úgy ötven éve kezdődött, a fast food ismeretlen hősei pedig Kadir Nurman és Mehmet Aygun török vendégmunkások voltak a hetvenes évek elején: nem biztos, hogy melyikük kezdte, de az tuti, hogy ami a török most, az innen indult, nagy valószínűséggel a Bahnhof Zoo környékéről. Annyi biztos, hogy a németek mostanára annyi dönert zabálnak, hogy nem elég, hogy ráteszik a pizzára is, de ez az üzlet négymilliárd eurós forgalmat bonyolít le az országban – innentől krautoknak hívni a derék germánokat egyenesen sértés, valószínűleg van olyan gyerek, aki még életében nem tolt le reggelire két és fél kiló csülkös káposztát egy jó korsó sörrel, ellenben kiválóan ismeri a felhigított erős pistát és a kicsit keserű káposztát a zsíron enyhén megpirított pitában. Tavaly elértünk odáig, hogy Berlinben több kebabos van – szám szerint négyezer -, mint Isztambulban, de a többi német nagyváros sem marad le a sorban: a fővárost szorosan követi München, Frankfurt, Hamburg és Stuttgart.
Nem hiába népszerű: Ha jól készítik, finom is, ha pedig rosszul, olcsó, viszont hazafelé olyan, mint egy gasztronómiai partyhimnusz, szar, de legalább működik, csak annyi a különbség, hogy a viszonylag összeszedett gyrostól nem kell hányni.
Mondjuk mindegy is, mert ahogy leeszed magad a szósszal, a zsírral és a zöldségdarabokkal, eleve úgy nézel ki, mint aki leokádta magát.
Jó reggelt!
(BBC)
