Márta néni emlékei II.

– Mondd csak, fiam, tudsz te kötni?

Ezt aközben kérdezte, hogy villogtak a kötőtűi, éppen egy meglehetősen rondának tűnő sapkát kötött, kék, lila és zöld színekben. A sapka azonban a lányának készült, aki szőke hajú és kék szemű, tehát tökéletesen helyénvaló volt a színvilág.

A kérdés azonban így is meglehetősen készületlenül ért.

– Hogy kötni?… Hát tanultam valamit annak idején.

– És mit kötöttél eddig?

– Sálat. Nyolc éve kezdtem.

– Atyaisten, milyen hosszú mostanra az a sál?!

– … tíz centi.

Erre letette a kötőtűket és a rajtuk fityegő sapkakezdeményt, majd megrovóan nézett rám.

– Nem akarom azt mondani, hogy ezek a mai fiatalok, de a fene a lusta mindenedet. Én annak idején egy pár harisnyát megkötöttem a vonaton, amíg leértünk Bolzanóba, meg vissza. Azt tudod, ugye, hogy azelőtt Bolzanótól idáig feljött a vonat?

– Igen, azt hallottam. Csak aztán ötven évvel ezelőtt volt valami bibi, és azóta a vonat csak idefent, a fennsíkon közlekedik, a fennsíkot meg a kötélvasút köti össze Bolzanóval.

– Na látod, tudsz te mindent.

– Pont hogy nem. Mi történt ötven éve?

– Egy borzalmas tömegbaleset. Mint mondtam, a vonat azelőtt lentről indult, Bolzanóból, és másfél óra alatt döcögött fel ide. Innen fentről lefele ugyanúgy. Másfél óra nekem pont elég volt megkötni egy harisnyát. Időnként lementünk a férjemmel Bolzanóba –  egy harisnya; visszafele – másik harisnya. Persze, akkor még nem ez a modern vasút volt, hanem a régi, fapados, te már nem ismerheted…

– A nyavalyát nem, Márta néni, naponta kétszer még beüzemelik azt a szart.

– Nem mondod!

– De, a rohadt életbe. Tetszik tudni, tavalyelőtt volt a vasút fennállásának száztizedik éve, na akkor előkotorták, felújították, és naponta kétszer szétrázza az utasok seggét.

– Most is ugyanúgy ráz?

– Nem tudom, akkor hogyan rázott, de ha ezzel utazom, lila lesz a hátsóm! Ne tessék ennyire vidulni! Maga hogyhogy nem esett bele a kötőtűibe ezen a szaron?!

– Mert volt annyi eszem, amennyi neked nem, fiam! Vittem magammal párnát! Te miért nem viszel?

– Hogyne, majd párnával megyek a vonatra! Inkább a balesetről tessék mesélni, az érdekesebb, mint az én fenekem.

 

A fogaskerekű szerencsétlenség és egy fura egyházi tanfolyam

– Na. Az úgy volt, hogy azelőtt fogaskerekű volt a vasút. Megbízhatóan járt fel-alá, de aztán baj történt. Ma sem tudni pontosan, hogyan, de éppen lefele tartott Bolzanóba, amikor döccent egyet. Állítólag a pályán tört ki egy fog, a vonat nem tudott beleakaszkodni – nem értek én, fiam, ezekhez a dolgokhoz -, lényeg, hogy a vonat elszabadult. A meredek lejtőn megindult lefele, és nem tudták lefékezni. Teljes sebességgel rohanva száguldott le a hegyoldalon, végül becsapódott a St. Magdalena templom szőlőskertjeibe. Négyen haltak meg. Szombat volt, piacnap, tömve volt a vonat, Isten csodája, hogy csak négyen maradtak ott, de így is sok volt a súlyos sebesült.

– Húha. Turisták haltak meg?

– Csak kettő. A másik kettő, egy asszony Maria Saalból ment a piacra, tojásokat vitt. Mesélték, sokáig mesélték, ahogy ott feküdt holtan, körülötte széttörve a tojások. Négy gyerek maradt utána.

– És a másik?

– Az talán még szomorúbb eset. Egy fiatal gyerek Sarntheinből, vőlegény volt, éppen hazafele ment volna. Házasodni akart, de a szülei csak úgy egyeztek bele, ha előtte résztvesz a menyasszonykurzuson.

– A micsodán?!

– Menyasszonykurzus! És még te mondogatod nekem, hogy én vagyok süket, amikor te nem hallasz…

– De ha ő volt a vőlegény, minek ment ő a kurzusra?

Márta néni legyintett.

– Csak úgy hívták, hogy menyasszonykurzus, de vőlegénynek, menyasszonynak egyaránt kötelező volt, az egyház előírta. Itt tartották, fent. Általában háromnapos volt, de voltak egyhetes kurzusok is.

– De mi a csodának kellett ez?

– Elviekben azért, hogy felkészítsék a házasulandókat az élet nehézségeire.

– Hát hiszen ez szép dolog…

– Ahogy azt te hiszed! Tudod, miről szólt valójában ez a kurzus?! Apácákat meg szerzeteseket toborozni!

– Márta néni, biztos, hogy jól tetszik emlékezni? – próbálkoztam óvatosan. – Egy házassági tanfolyam hogyan szólhatna apácákról?

Rámnézett a szemüvege fölött, és nem kedvesen.

– Hülyének nézel, mi?

– Márta néni, a kor az kor, és ennyi idősen már összekavarodnak a dolgok – de ekkor már mind a ketten nevettünk.

– Leszel még te is ennyi idős, adja Isten! Na figyelj. Az volt a dolog lényege, hogy az egyház szűkölködött követőkben, ezért ezeken a kurzusokon megpróbálták elijeszteni a házasulandókat. Az egyik módszer erre az életút volt. Ezen végig kellett mennie minden résztvevőnek.

– Mi volt ez az életút?

– Ez kérlek, egy akadálypálya volt az erdőben. Tüskés bozóttal, éles kövekkel, kanyarokkal, néhány helyen mászni is kellett. Azt mondták a jelölteknek, hogy a házasság ugyanilyen rögös, mint ez az ösvény, és a nehézségek a házasélet szinonímái. Sokan már itt feladták. Emlékszem, egy fiatal, húszéves lány zokogva ment onnan haza, és mondta a szüleinek  hogy dehogyis megy ő férjhez, ha az ennyire borzalmas. Be is állt apácának.

– Na ne már. Egy akadályverseny miatt?!

– Meg amiket még mondhattak neki. Senki nem tudja pontosan, mik is zajlottak azon a tanfolyamon. Lelkigyakorlatok, mise… a házasulandó, tapasztalatlan fiatalokat, akik  ég nem ismerték a világot, könnyű volt meggyőzni. Hát ezen vett részt az a fiatalember is, aki meghalt a balesetben. Egyetlen fia volt a szüleinek. A baleset után elbontották a vasúti pályát, csak a fennsíkon hagyták meg, a helyére pedig megépült a kötélvasút.

– … ami jóval gyorsabb is, szóval ezen nem tudna megkötni egy harisnyát, Márta néni, maximum horgolni egy kisterítőt.

– Meghorgolnám bizony, nem úgy, mint te, szóval fejezd be a vihogást! Melegítsd inkább az ebédet, elbeszélgetted az egész délelőttöt!

– …. hogy én?!…

 

Első rész itt: 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!