Miért utálom a képregényfilmeket?

Mert egytől-egyik szarok. Tudom mit beszélek, egy egyhetes betegség során végignéztem az összeset.

Elmesélem a kedvenc képregényadaptációmat. Adott a hős, aki belekeveredik egy sötét ügybe. Kiderül, hogy a legváratlanabb helyeken bújkálva vagy épp teljesen nyíltan veszi körbe őt az ellenség, de nem hátrál meg, sőt. A hirtelen jött felismerése, hogy a képességei révén talán megváltoztathatja a világot tettekre sarkallja. A kilátástalan, látszólag bukott helyzete ellenére különleges gúnyát ölt, ami egyszerre szimbolizálja különlegességét és tartja titokban valódi kilétét, hogy az ellenség ne férkőzhessen civil énjéhez túl közel. Látszólag senki nem ismeri a titkát, de vajon így van ez?

Menet közben kiderül, hogy a fenyegetettség sokkal de sokkal komolyabb annál, mint amit gondol és hozzá egészen közeliek is belevonódtak az egész ügybe, amit már nehéz elviselnie. Nem tudja, hogy mitévő legyen, felmerül benne, hogy talán nem is ő a megfelelő a megmentő szerepére. Tragédiák övezik minden tevékenységét és akarva-akaratlan rengeteg ember fájdalommal fizet azért, mert ő szeretné végre, hogy az igazság győzedelmeskedjen.

De milyen áron? Amikor végre szembesül a gonosz igazi arcával, ő maga is megdöbben. Eposzi (epikus, lol) megmérettetésben végre szembekerül a nemezisével, akit ugyan legyőz, de drága árat fizet érte: elveszít végérvényesen valamit, amitől már sohasem lehet teljes.

Győzelme pirruszi azonban, hiszen bár ez alkalommal hajszál híján ugyan, de sikerült a jónak elnyernie a jutalmát, de a gonosz ott bújkál minden sarkon és csak arra vár, hogy újból megerősödjön.

Tényleg ez kell, bazd meg?

Értem én, hogy pángalaktikus fantasy, meg polgárháborús helyzet (ha nem olvastátok a cikket, akkor érdemes: minden szava aranyat ér). Csak az a baj, hogy a szuperhősfilmek olyan szintre egyszerűsítenek mindent, hogy az mindenki számára befogadható lehessen. Ezért válik bennük “polgárháborúvá” egy értelmetlen reptéri verekedés, “politikai akcióthrillerré”, ha valakinek nem teljesen világos a motivációja az első öt percben és legalább két mondatot kell rá szentelni. Muszáj leegyszerűsíteni a történetet, hogy minden gyerek be tudja fogadni, fel tudja dolgozni. Ha mást nem valami baromi hosszú narrációval az elején.

Tudjátok, hogy hogy hívják, ha ugyanazt az üzenetet sulykolod nagyon közérthetően, újra és újra? Propagandának.

Hogy mit propagálnak? Egy kétes művészeti értékű műfaj kétes értékeit, ami a képregény. Egy szarrá egyszerűsített értékrendet, amiben a világot jól érthetően ketté lehet osztani jókra és gonoszokra (és maximum furcsa/ártatlan kívülállókra, akik hol ide segítenek, hol oda, de nagyjából ennyi a teljes spektrum). A filmek és a képregények szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy a jók előbb-utóbb győzedelmeskednek, de még van dolguk a világban. Ami egy hazugság.

A jók egyáltalán nem győznek a valóságban, a legnagyobb jóindulattal is csak 50%-ban győznek, ha egyáltalán lehetne értelmezni azt a definíciót, hogy “jó”. Ha megfejeljük még azzal, hogy a “jók” a saját kis rendszerükben szabálykövetően viselkednek, ez az arány talán még ennél is rosszabb. Ez az hamis illúzió, hogy mindig győzhetünk kergeti bele az átlagembert abba a kényszerképzetbe, hogy mi mindig jól járunk.

Amitől persze szétvet mindenkit a kognitív disszonancia, mert nap mint nap tapasztalhatjuk az ellenkezőjét.

A nyugati társadalom és értékrend erre kidolgozott egy frankó hárítást: egyrészt a hősök különlegesek, ezért tehetnek meg mindent, másrészt ha mi átlagemberként felvesszük azt a felszínes pózt, ami arról szól, hogy ha jól viselkedünk mindenkivel és hurráoptimizmussal tekintünk minden kihívásra, akkor garantáltan győzni fogunk. Persze az egész felszínes amerikagenerálta életérzés úgy hamis, ahogy van, de náluk megvannak ennek a kulturális gyökerei, ami miatt emészthető számukra.

Az európai emberek identitása nem abban gyökerezik, hogy kurva jó ötlet kiköltözni a susnyásba egy mindentől távol lévő, medvebaszta amerikába és a saját szarodban fuldoklani, az amcsiké meg igen. Nem vallhatta be anno senki, hogy ez, amit csinálunk alapjaiban van elbaszva és csak igen-igen hosszú távon van bármi remény arra, hogy majd egyszer jó lesz. Ezt nem lehetett végletekig túlhazudott optimizmus, más néven önbecsapás nélkül kibírni.

A Fekete Lófasz, meg az Amerikai Kapitány, meg a Pókember, meg az összes többi ilyen szar a szemünkbe hazudja, hogy igazából minden fasza.

Igazából soha, semmi nem volt tök fasza, de el kell tudnunk fogadni felnőtt emberként, hogy ez így megy. Erre épít egy csomó művészeti alkotás, amit felnőtt személyiségű embereknek céloznak, akik teljesen szaturálódtak ezzel a delíriummal, amit ránk okád a mainstream könnyen emészthető üzenetek formájában. Az élet az általuk közvetített hazugsággal szemben egyáltalán nem “boldog” és senki nem kapja meg a “megérdemelt jutalmát”. Az élet teli van küzdelemmel és fájdalommal és pont ezért jó, mert a jutalom az, hogy amikor nem kurva szar, akkor boldogok lehetünk. Az élet ezért szép és teljes, mert semmi nem olyan, mint ahogy a bármi mentén a polarizáló hülyék elképzelik.

Mert baromi egyszerű hasítani egy nagyot és azt mondani, hogy na, ezek a rosszak, ezek a jók. Csak az a baj ezzel, hogy ez nem felnőtt gondolkodás. Nem akarok értekezni a filmek és úgy általában a művészeti alkotások céljairól, mert nálam sokkal okosabb emberek is belezavarodnak. Viszont az biztos, hogy ha ezredszerre látom becsomagolva ugyanazt a primitív üzenetet, csak más színű alsógatyát vesz fel a kartonpapírból hajtogatott főhős, akkor elgurul a gyógyszerem.

Ez az egész végtelenül primitív.

Nincs benne semmi kiszámíthatatlan, kőegyszerű a történetvezetés, a lebutított morális tanulságok hülyebiztosak és pont ezért sokáig tartani fogják magukat. De akármilyen fenszi CGI köntösbe burkolod, ettől még kivétel nélkül arról szólnak, hogy a jók győznek, de nem teljesen. Egy csávó megver másokat és ettől igaza van.

Kibaszottul unalmas és valami rettenetően kínos.