Minden élő az ég alatt

Gyüjjön gyorsan. Az egyik disznómra rágyütt a begónia.

Szerintem a kíváncsi természetűek – amilyen én is vagyok – nehezen tudnának ellenállni egy ilyen sürgetésnek, még akkor is, ha az hajnali telefonhívás formájában érkezik. Már csak szakmai érdeklődésből is megnéznék egy disznó és egy begónia közötti vad küzdelmet, és eddigi tanulmányaim alapján nagyobb fogadásokat kötnék a sertésre, a begóniák ugyanis szende természetűek. De a yorkshire-i gazdáknál az 1940-es, 50-es években, ahol James Herriot – valódi nevén James Alfred Wight – állatorvosként dolgozott, sosem lehetett tudni a végkimenetelt.

Nekem óriási élményt jelentettek a Herriot-könyvek. Voltak persze halvány elképzeléseim arról, mit csinálhat egy állatorvos – elsősorban a kisállat praxisról, mert kutyánk nekünk is volt –, de nem sok ismerettel rendelkeztem marhák, lovak, juhok vagy disznók gyógyításáról, főleg nem a 2. világháború környékéről, pláne nem Észak-Angliából.

Hason feküdtem a kockaköves padlón, valami megmagyarázhatatlan trágyalétócsában, karom hónaljig a kínlódó tehénben (…) derékig meztelen voltam, s a hó elkeveredett a testemet ellepő piszokkal és alvadt vérrel. (…). Visszagondoltam a szülészeti könyv képeire. Tehén áll a csillogóan tiszta padlón, s egy elegáns állatorvos (…) tapintatos mélységig beledugja a karját. Könnyed és mosolygó, a farmer és segítői is mosolyognak, még a tehén is mosolyog.

A környék, ahol dolgozott, és amiről a történetei is szólnak, elég lenyűgöző: én mindig is így képzeltem a vidéki angol idillt. Alf Wight ugyanis Thirskben (a könyveiben Darrowbyként emlegeti) élt és praktizált 37 évig, de utána se költözött innen messze, csak a következő faluba, a ma 134 lakosú Thirlbybe. Mindkét település York városától kb. 40 perces autóútra északra található, gyakorlatilag két elég faszányosan kinéző nemzeti park – Yorkshire Dales és North York Moors – között. Most is szerveznek arrafelé túrákat a Herriot rajongóknak: bár nyilván nem éjféli indulással, hóviharban, szarul fékezhető, lifegő ajtajú kocsival egy farfekvéses Shorthornhoz, hanem csak a szokásos barangolásokat, de azért a hangulatból talán így is elcsíphető valami.

A történetei közt vannak vidámak, meghatóak, de olyanok is, amik tragédiával végződnek: komplett állományokat pusztítottak ki olyan betegségek, amikre ma az antibiotikumos kezelés megoldást jelent. A gyógyszerek, diagnosztikai eljárások még messze nem voltak olyan jók, mint most, a farmerek többsége pedig nem volt gazdag (egy-egy tenyészállat elhullása akár csődbe is vihette a kis gazdaságokat), de derekasan küzdöttek és amit lehetett, megtettek az állataikért.

Nem inna valamit? – kérdezte Mr. Dinsdale. Éreztem, hogy mocskos arcom hitetlenkedő mosolyra feszül. Whiskyvel jól felöntött forró tea látomása úszott elém. – Nagyon kedves, Mr. Dinsdale, szívesen innék valamit. Nehéz két óra volt. – Nem – mondta Mr. Dinsdale és állhatatosan nézett -, úgy gondolom, a tehén.

Wight nemcsak az állatokról és csudálatos gyógyulásokról vagy szörnyű pusztulásokról számol be, hanem a mindennapi élet apróbb-nagyobb eseményeiről is. A saját kissé suta lánykérésére is egy sikeres elletést követően került sor: ekkor volt bátorsága szülői beleegyezést kérni a mord apától, miközben az ellágyulva dudorászott a frissen született bocinak. Aztán persze behívták a házba és jött, aminek jönnie kellett. Az apósjelölt:

…leöntötte a whisky maradékát, élénken talpra ugrott, néhány pillanatig tettre készen körülnézett, aztán ijesztő csörgéssel fejjel előre, a tűzpiszkáló vasak közé esett.

Végül mégis sikerült megszereznie a szülői hozzájárulást és a házasságra is sor kerülhetett. Wight szerint a nászútjuk is nagyszerűen sikerült, ahhoz képest, hogy tuberkulinozással (azaz gümőkór teszteléssel) töltötték. A társasági események közt találjuk a különböző versenyeket (pl. bicikli lassulási versenyt) és állatvásárokat (ahol az állatorvosoknak is aktív szerep jutott), a kocsmai táncmulatságokat, bálokat vagy a kirándulásokat. Talán meglepő, de a falusi harangozók elég összetartó banda voltak és saját kirándulást is szerveztek.

Az esemény évente megismétlődött: egy buszrakomány környékbeli templomi harangozó kiruccant Morecame-be. Mikor a hajnali órákban begördült a busz Darrowbyba, utasainak nagy része eszméletlen volt.

A könyvek már a praxisról szólnak, a tanulmányokra kevés az utalás, pedig az is megér egy misét. A harmincas években az angol állatorvosi képzés 5 éves volt, de Wight főiskolai évek alatt vezetett naplójából tudható, hogy egyesek nem kapkodták el a végzést. A rekordot az a hallgató tartotta, aki 14 év alatt jutott el a második tanulmányi év lezárásáig. Ez nem rázta meg különösebben az intézményt, hiszen a képzésért fizetni kellett, sőt, az egyik ilyen csúcstartót maguk a professzorok is hiányolták jól megszokott (tizenpár évig birtokolt) székéről, mikor végül feladta és belépett a rendőrség kötelékébe. Bár a főiskolai évek ivászatai, klubestjei, kártyapartijai Wight-ot is beszippantották, és saját bevallása szerint jól szórakozott, a tanulmányok őt is megviselték, elfertőződött végbélsipolyát többször is műteni kellett.

Az intézmény hallgatósága eléggé életvidám volt, előfordult, hogy az egyik díjátadó ünnepséget azzal próbálták feldobni, hogy aranyhalat csempésztek a díszasztalon álló vizeskancsóba, illetve a szónoknak szereztek meglepetést: amikor beszéde első néhány mondata után felpillantott papírjaiból, egy fentről belógatott sötétbarna koponyával nézhetett farkasszemet. De nemcsak a diákok voltak furcsa társaság, hanem az oktatók is. A hallgatók körében egyikükről az a pletyka terjedt, hogy még soha senki nem látta őt megérkezni vagy eltávozni, egyszerűen csak ott volt helyeken. Egy diák viszont szentül állította, hogy a prof némi kénkőszag kíséretében a falon átvillanva tűnt el a patológia laborból. Wight kedvenc professzora Hugh Begg parazitológus volt, aki szerint nem lesznek tisztességes állatorvosok addig, míg meg nem töltöttek egy 40 hektáros mezőt állati tetemekkel.

Wight végül ’39-ben végzett 6 és egynegyed év után és kezdhette meg a gyógyítást Yorkshire-ben, hogy aztán 1970-ben James Herriot néven kiadja első könyvét, amit mindenki legnagyobb gyönyörűségére még több másik követett. Az írói álnevet egy focistától kölcsönözte, nagy focibolond volt ugyanis. De nem is ez volt benne a legfurcsább, hanem, hogy utálta a zsírt és a jó zsíros szalonnát! Érthetetlen és megdöbbentő, pláne, hogy akkoriban a völgységi farmerek jó része ezen élt, de azért meg tudjuk neki bocsátani. Thirski rendelője a Kirkgate 23-ban ma múzeum, ki ne hagyjátok, ha arra jártok!