Múzeum körút – Le Corbusier mindenkit átvert

Azért is szeretem az internet világát, mert rendre kiderül, hogy mindenki ért mindenhez.

Kommentország legfőképp mindenhez IS.

Felvetettem legutóbb egy kommentben, hogy Le Corbusier elgondolásai a közösségi életformáról egyre inkább nyitott fülekre találnak a világ egyes részein. Olyan – számunkra idegen – kultúrákban mint például a norvég.

Mert miről is van szó? Merre is halad a világ?

Számtalan nagyváros szenved attól, hogy a lakossága növekszik, a lakhatási körülmények viszont nem igazodnak ehhez. Oslo mostanság kb. 70-80 ezer lakossal bővül évente.

Norvégia egy időben élen járt az iparosodás, gazdasági növekedés mellett egyfajta jóléti demokrácia kialakításában. Kitaláltak egy állami támogatású lakásépítési programot, aminek a keretei között eldöntötték, hogy nincs helye a fővárosukban a területet rendkívül rosszul felhasználó családi házaknak, elképzelhetetlen, hogy egy fővárosban többszáz négyzetméteres, sokszobás vityillók épüljenek, amikor épülhetnek olyan háztömbök, ahol tömegek számára lehet biztosítani a munka utáni nyugodt pihenést, de nem megy az egyéni ambíciók kiélése, a túlzó dölyfösködés, lakóterület, szobaszám a közösség rovására.

Ez persze lehetne ismerős a panelproletároknak is, hiszen sokan hasonló körülmények között nőttünk fel. Cseperedésünk során házgyári tömbök nőttek ki és hihetetlen módon – olcsón, előre gyártott elemekből -, betanított munkások képesek voltak felépíteni tízezrek számára, az adott kor színvonalának megfelelő lakhatást biztosító körülményeket.

Gyermekkoromban eléggé ingerszegény volt a házgyári környezet, tulajdonképpen semmi nem volt, amivel gyerekek elfoglalhatták volna magukat isi után, mert nem volt se játszótér, se semmi, leraktak párezer tonna sódert a Malinovszkij utca mögé és oda jártunk ki eső után békákra köpőcsövezni a házgyártól ellopott szürke villamos szerelvényekhez készült PVC csövekkel. Mert amikor a sódert elvitték a betonkeverők, lett egy árok, abba feltelt a víz és beleköltöztek a békák.

De ez már egy advanced level of shit volt, ugyanis előtte eltiltottak a suhingázástól. Mi volt a suhingázás? Ültettek gyorsan növő növényeket, egyenes fás szárúakat, aztán eső után a sárból gyúrtunk gombócokat, azt rátűztük egy méteres környéki botra és dobáltuk vele a négyemeletes panel ablaktalan zárófalát. Az nyert aki a negyedik emeletig fel tudta küldeni. A negyedik emeleten lakók ezt nehezményezték, mert puffant elég szépen, aztán nem tudtak esténként tévézni a rossz kölköktől és lejöttek szólni a szüleinknek.

De honnan az ördögből jutott mindez eszembe?

Oslo egy viszonylag rideg hely. Nem igazán tudtam megszeretni, pedig amúgy rengeteg jó élményem kapcsolódik hozzá, a norvég vendéglátás és a norvég humor valahol oldotta az egészet.

Azt érdemes tudni, hogy nagyon zárt a norvég kultúra, de valahol mégis nyitottak az idegenekre. Számtalan lehetőséget megragadnak, hogy az otthoniaknak is legyen inkább jobb, a befogadó mentalitás hosszabb távon prosperitással jár, az idegenek gyűlölete pedig átmenetileg hasznot hozhat egyes politikai csoportoknak, azonban nem feltétlenül titka a fenntartható növekedésnek.

Csapongtam picit megint, de legyen azért itt, hogy a norvég humor nagyágyúi a norvég hadsereg történeti múzeumában átsegítettek egy komoly nehézségen: el szerettem volna rakni a kabátomat, a sapimat és a hátizsákomat egy szokásos megőrzőbe. 10 norvég koronát kért a locker és hát ugye aki magyar kártyával járja a világot, annál ritkán akad helyi fityfiritty fizetőeszköz és segítséget kér.

A norvég hadsereg nyugalmazott tisztje udvariasan közölte, hogy 10 norvég koronát ugyan nem tud kölcsönadni, de adhat értékesebb svédet.

Egy likas alátét volt, a lelkemre kötötte, hogy távozáskor azért szolgáltassam majd vissza. Így is történt és együtt kuncogtunk.

Na de térjünk vissza Le Corbusier világára és beszéljenek inkább ismét a képek.

Ezeket a litográfiákat természetesen egy krumplival fotóztam, mert ott volt nálam ugyan a kis Lajka kamera, de rutinosan lemerült.

The open hand -a sign of peace and reconcilation – 1963
Os 2 – 1964
Icone IV – 1964
Portrait – 1960
Totem – 1963
Taureau I – 1964
Taureau VI – 1964
Mains croisées – 1964
Taureau XVII – 1963
Taureau – 1963

És hogy jön mindehhez a kis panelproletár énem? Hát csak úgy, hogy talán mostanra kezd beérni egyes fejekben maga a Le Corbusier alapgondolat: teljesen felesleges minden lakásba 20-30 négyzetméter konyha, saját hűtő, akármi, amikor egyetlen lakóközösség a közösségi térben ennél sokkal jobbat is ki tud hozni. Ha van két szobád aludni és le lehet menni tévézni, közösen főzőcskézni a 100-200 négyzetméteres térben, ahol csak annyi a dolgod, hogy magad után rakj rendet, akkor az egy működő történet és nem idegenít el a közösségtől, hanem összehoz.

A norvégok elkezdték. Nem csak azt csinálják, hogy a közösségi lakótömbökhöz bölcsit, ovit, isit, orvosi rendelőt, netán védőnőket rendelnek hozzá lakosságarányosan, hanem úgy működnek mint egy panelba zárt ezres lélekszámú kisfalu. Mindenki ismer mindenkit és azt is tudja nyilván, hogy ki kivel csalt meg kit, mert a fodrászatban a helyi hírmondó sem zabkása, ott minden kiderül.

Aztán hogy jött ide a kommentelő megmondás? Mint megállapítást nyert, Le Corbusier maga nem ilyen körülmények között élt. Hanem egymaga piszok módon – és most idézem:

Te, neked még komolyan nem tűnt fel, hogy azok, akik ezeket a faszságokat kitalálják, saját maguk sosem laknak ilyen putrikban? Le Corbusier “lakása” ennek az épületnek a komplett két felső emeletét foglalta el.

Ezért külön köszönet.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: