Nagyon szar autók – Rover, az autó, ami nem is létezik

Ugyan mi a fészkes fenét lehet várni egy autómárkától, amit ugyanúgy neveztek el, mint kutyák millióit a történelem során?

           

Az álom és a szomorú valóság

A márka 121 éves története során kiizzadt magából pár jó dolgot, de a vége felé már csak az átbaszás szinonimájaként emlegették az autóiparban.

A Rover logója egy bekeretezett viking (kalóz?)hajó volt, ami az utolsó 30 évének történelmét nagyszerűen jellemezte is. Odacsapódtak valakihez, lenyúlták a fejlesztést, megcsinálták szarul, veszteséget termeltek, aztán kerestek másik áldozatot. (Rover – kalóz, vagyis a kifejezést rájuk is használták mellesleg…)

British engineering – meg a faszom.

Fogalmam sincs, hogy ez a rakás belterjes tahó hogy tudott egy olyan repülőgépet megépíteni, mint a Spitfire – aminek persze szintén voltak gyermekbetegségei: negatív G terhelésnél nem jutott üzemanyag a karburátorba és lefulladt. A német pilóták köszönték szépen, és vígan lődözték őket lefelé, amíg Beatrice Shilling meg nem oldotta a problémát. Erről majd ír nálam hozzáértőbb, ha ír.

Az angol nemesekről és értelmiségről amúgy is az alábbi Monthy Python szkeccs jut eszembe mindig:

Amúgy halkan jegyzem meg, hogy az összes angol autó egy rakás fos műszakilag, csak ha sikerült néha belőni a megbízhatatlansági faktor elé az élményfaktort, akkor a szörnyű műszaki alapokat hajlamosak a tulajdonosok megbocsátani nekik.

A Jaguarnak és a Range Rovernek is a – néhai gyarmati – indiai Tata kellett hogy talpra álljon.

Na de vissza napi gyűlöletünk tárgyához, a Roverhez.

Szóval 1877-ben alapította valami John Kemp Starley nevű faszi, egy William Stutton nevű másik faszival. Fogalmam sincs mit gyártottak eredetileg, de valószínűleg rozsdás görbe szögeket. Na jó, igazából bicikliket gyártottak.

1884-ben feltalálta a láncos hátsó kerék hajtású kerékpárt, amit gyorsan el is keresztelt Safety Bicycle-nek.Itt kellett volna megállni, és mindenki jobban jár.

Hát hogy néz már ki…

Ezzel 1903-ig el is játszottak, amikor az a hülye ötletük támadt, hogy előbb motorkerékpárokat, aztán autót kellene gyártani, és úgy is tettek. Ezek lettek a 8HP-k. Nem maradtak fenn akkorról feljegyzések, de valószínűleg azok is szarok voltak – mert hát angolok gyártották őket.

Eztán 1909-ben már rá is kaptak az adócsalásra, és olyan autókat (lol) állítottak elő, amelyek nevében az első szám az adó kiszabásához a második pedig a ténylegesen rendelkezésre álló lóerőket jelölte. 10/12 és 16/20. Gondolom persze valójában egyik se tudta, amit ígért, de végül is mentek, és ez ott a ködös lápban elegendő volt, hogy a parasztok eljutottak a Béka és barack vendéglőbe, hogy a méltán híres angol konyha főbb fogásait fogyaszthassák.

 

8HP

Aztán jött a háború, és a hadseregnek termeltek. Oda megint csak jó volt minden szar, mert hát ha nem megy a teherautó, ki a hibás? Hát a kiskatona.

Többek között az oroszoknak is szállítottak, nem is csoda, hogy kitört a NOSZF…

 1919-ben aztán gyártottak egy gagyi lemezautót, amit 145 fontért adtak, úgyhogy boldog-boldogtalanvitte mint a cukrot pár évig. Tényleg úgy néz ki, mint a szocialista lemezipar által kitermelt préselt lemez játékautók – röhejes.

A 30-as években állítólag tényleg csináltak jó autókat is. Egy időben az volt a szlogenjük hogy: „One of Britain’s Fine Cars”. Feltételezem, ennek németre fordításával alkották meg a leghalálosabb német viccet, úgyis megint jött a háború, meg egy kis haditermelés.

Rover Eight – pedálos moszkvics angol módra

Sajnos a német bombázók nem végeztek elég jó munkát Coventryben, illetve Churchill árnyékgyárosításának következtében a háború után újra tudott indulni a termelés.

Természetesen sikerült újabb technikai zsákutcába farolniuk a korai gázturbinák fejlesztése során.

Aztán következett megint pár jó évtized, és állítólag világszínvonalú autókat gyártottak.

A P5 Coupe, pl tényleg egész pofás (csak hát Rover…).

Ez bizony egy korai CC…

A ’60-as években aztán elkezdtek összevissza bevásárolgatni (Alvis, Austin, Morris), amíg őket is meg nem vette a Leyland Motor Company, és össze nem hozták a BLMC-t, a British Leyland Motor Corporation-t, ami aztán végleg elindította a lejtőn az egész szarhalmazt.

Ezek után sorra hozták a szar döntéseket, párhuzamosan fejlesztettek cégcsoporton belüli konkureseket, stb. Egyáltalában a cégvezetők hozták az angol formát. Ittak, szivaroztak, faszságokat beszéltek, (opcionálisan kiskorú fiúkat hajkurásztak,) aztán leléptek.

Úgyhogy ’75-ben államosították is őket a kapitalizmus kellős közepén, hogy ne pusztuljanak bele a saját maguk által ásott gödörbe – pedig akkor nekem is könnyebb lenne az életem.

Persze nem is lennének britek, ha az állam még nem lett volna szarabb gazda, mint a demens kisnemességből verbuválódott felső középosztályuk, akikből a mindenkori vezetői rétegüket választották.

Hülye angolok, angol hülyék.

1976-ban bemutatták az SD1-et, amit aztán ’82-ig gyártottak is kisebb-nagyobb változtatásokkal, kimondhatjuk, hogy ez volt kb. az utolsó sikeres önálló modelljük. Szar volt, de legalább maguktól csinálták.

      

Rover SD1 – Ferrari 365 Daytona, a hasonlóság nem a véletlen műve…

1982-ben Austin Roverre nevezték át magukat, aztán ’87-ben Rover Group-ra. Mintha ez jelentett volna valamit az akkor már elég siralmas megítélésük szempontjából.

’83-ban rácsimpaszkodtak a Hondára, akiknek a közös fejlesztések révén költségmegtakarítást, és az európai piacok megnyílását ígérték. Nyilvánvaló, hogy a japánok a piacnyerés miatt mentek bele az egészbe, mert az egyébként egy elég erős korszaka volt a Hondának.

1988-ban a BAe megvette az egész hóbelevancot az államtól elég röhejes 150 millió fontért. Ekkor 800 millióra taksálták az értékét, lehet sejteni, hogy miért adták oda olyan olcsón, a szokásos korrupción túl.

Ami azt illeti, ha mást nem is, a lopást egész jól csinálták ekkoriban az angolok, mert ezek voltak a legtűrhetőbb autóik, párhuzamosan ekkor készültek a legszarabb Hondák is. Ki ne utálná az angol Civic-eket…

Persze a ’90-es évek elejére egyre erősödtek a hangok a Honda felől, hogy mintha kissé átbaszva éreznék magukat, de sebaj, még egy pár évig el lehetett húzni, mielőtt a japánok végleg kiszálltak volna az egészből.

Miután a japánok szitkozódva távoztak, a BMW hitte azt, hogy ki lehet hozni valamit ebből a csődtömegből – nem mellesleg gondolom szivesen szemügyre vették az ottmaradt jappán technikát is – , és 1994-ben a hóna alá nyúlt a Rovernek.

Amikor el kellett kezdeni önteni a pénzt bele, és ennek nem voltak csak olyan látható eredményei mint a Rover 75, ami egyébként nagyjából minden idők egyik meghibásodásra leginkább hajlamosabb autója, akkor egy idő után náluk is betelt a pohár.

Rover 75 – a betegágy

Mire 2000 májusában lenyesték a testről az elgennyesedett kinövést, addigra a Rovereket már csak veszteséggel lehetett eladni. (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez alatt az éra alatt fejlesztették ki az új Minit, a Range- és Land-Roverek új generációit, amik azért azóta viszonylag szépen muzsikálnak.)

Viszont ez a bevásárlás okozta a BMW élén Bernd Pischetsrieder vesztét, akit aztán a Bugatti megalomán projektje a Veyron kapcsán láthattunk újra viszont.

A keserű vég

Eztán aztán már csak spekulánsok és keselyűk kerülgettét a rothadó carcasst, próbálkoztak a Rover modellek MG-vé átcímkézésével meg mindennel, de nem segített semmi, végül a kínaiak és az indiaiak megvették a maradékot.

Tegyük hozzá azért, hogy a (Nagy Britanniában) legendás Land Rover Defendert is ők adták a világnak. (Mondjuk azt mondják az is szar.)

Mindenesetre az autóik műszaki minősége kapcsán megérdemelten kerültek a süllyesztőbe, reméljük sosem látjuk őket viszont.

 

 

(Források: Totalcar, wikipedia, autonavigator)