Rómeó + Júlia

Ez van, ha valaki megmártózik a fájdalmas szentimentalizmus tengerében, a gondolatok fonala elvezet egészen a kilencvenes évek romantikus alfájához és omegájához, a Luhrmann által rendezett Romeo + Juliethez.

Baz Luhrman őrült egy fasz. Ausztrál, ami miatt az agyába mehetett a sok vér, mert neki köszönhetjük a Kötelező Táncokat, a Moulin Rouget, az Ausztráliát és a Great Gatsbyt is. A teátrális giccs koronázatlan királyaként bátran hozzányúlt Shakespeare alapanyagához, amiért mindenki szidta akkoriban, mint a bokrot. Pedig ugye a nagy dárdarázó is eleve lopta a Trisztán és Izoldából az alapkoncepciót, ilyen értelemben már a Rómeó és Júlia is csak egy remake. Persze nem a nibelung énekekkel találták fel a spanyol viaszt; a tragikus szerelmesek halála és az ezt övező körülmények megéneklése feltehetően egyidős a művészetekkel.

Luhrman akkoriban úgy tűnt, nem tud hibázni: a főszerepre becastingolta az akkor még igencsak tejfelesszájú, de kibaszottul tehetséges Leot, akit minden kamaszfiú szívből gyűlölt és nyálas kis fasznak tartott, összeállított egy ütős soundtracket, aminek egy részével megbízta a Radioheadet, aki egész véletlenül ekkor járt a csúcson, plusz az egészet bebaszta modern köntösbe úgy, hogy pont a savát-borsát hagyta meg a sztorinak: a szövegét.

Nem is tudom, hogy bicsaklásnak, vagy pont kreatív gyöngyszemként tekintsek a “Long Sword”, “Rapier” ill. a “Dagger” márkájú fegyverekre, mindenesetre tény, hogy olyan fegyelmezetten vágott és komponált film lett a végeredmény, amit a Szárnyas 2049 például kurvára megirigyelhetne. A film a “Is now the two hours’ traffic of our stage” után pontosan két órán keresztül pörög az eklektikus kavalkádjával és végigsodor minket azon a sztorin, amit már ezerszer untunk halálra. Főként persze azért, mert például Shakespeare nem félt az eredeti anyagot darabjaira szedni és a korába ültetni, de valamiért a filmezésben jó sokáig divatos, erőltetett klasszicizálás jegyében senki nem mert hozzányúlni, hogy picit is releváns legyen a modern kamaszoknak és kisfelnőtteknek, akiknek eredetileg szánták.

Verona úgy néz ki, mint egy Rio de Janeiroba oltott Miami, a szolgák benzinkutas csörtéje úgy megágyaz a cselekménynek (mellesleg ezt a jelenetet hét napig forgatták, csak hogy a kidolgozottságáról fogalmat alkothassunk), hogy amikor finnyázva beültem az előadásra kamaszként nem tudtam mást csinálni, mint lelkesedni. Az elképesztően ütős álarcosbál csak hab volt a tortán, az erkélyjelenetre meg majdnem mindenki jobban emlékszik, aki akkor volt gyerek, mint a Zefirelli-féle nyáladzásra.

Plusz Júliát sem végre egy negyven éves öreglány játszotta, hanem a szűziesen ártatlan Claire Danes, aki akkoriban 17 éves volt. Eredetileg Natalie Portman lett volna a főszereplő, de ő akkoriban még csak 13 volt, ami egy picit erős lett volna: nagyon kontrasztos lett volna a korkülönbség Leoval. Leo egyébként nem egyszer megríkatta a csajt a forgatáson. Persze Mercutio még mindig a legmenőbb szerep Tybalt mellett az egész kurva darabban, Ewan McGregor, Christian Bale és John Leguizamo is jelentkezett rá, míg végül Chris Rock Harold Perrineau kapta a szerepet. Tybaltért is volt tolongás: Leguizamo előtt Benicio Del Toro volt megálmodva a szerepre. Mivel a Capulet ház faszagyereke latinosan bazári módon kardozik Shakespeare elmondása szerint, ezért hozzá igazították az egész flamencos pisztolyhős imidzset. Nagyon menő.

De amúgy az egész film úgy általában rettentően menő. Emlékszem, egy nyári tábor alkalmával akartam megnézni elsőnek, amikor összeszedtük a bátorságunkat és párosával elmentünk volna két lánnyal egy balatoni moziba, aztán nem lett belőle semmi és végül egy picit később mentünk el rá. Persze végig cinkeltük a filmet utána és mindenféle nyálas buzeránsnak neveztük a Leot, de már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a srác kibaszottul jó színész.

Nem tudom, hogy mi az oka az alacsony scorenak az IMDB-n. Talán az, hogy azelőtt és azóta sem volt meg az a korszellem, ami a Dawson-generációnak akkor és ott nagyon bejött. Egy egész nyáron keresztül minden kamaszlány a Love me, Love me-t dudorászta. Mindenesetre a film baromi jó. Ügyes utalások, nagyon jól megkomponált kikacsintások az alapműre színezik ki az egyébként is tarkabarka két órát. Kár, hogy Luhrmann utána még egyszer megrendezte az egészet Moulin Rouge néven.

Jaj, én balsors bolondja.