Rövid kirándulás a dallamtapadástól a hegyi temetőig
Ha az ember csak három napra megy a Tátrába – na jó, valójában egy napra plusz két félre –, mindent alaposan el kell tervezni. Ennek jegyében felejtettem otthon a zseblámpát, az előre kitűzött útvonalból meg nem lett semmi, de megnyugtató volt a tudat, hogy mihez képest csinálunk valami egészen mást.
Szubjektív útinapló következik.
Vasárnap reggel indulunk, Heather, a GPS hangja folyamatosan némi fáziskéséssel nyugtázza, hogy már balra fordultunk, de azért szól, hogy turn left. Köszönjük, Heather. A szokásos mi-lesz-a-határon érzésről már kis híján megfeledkezve átsuhanunk Szlovákiába (minden határátkelőnél bennem van, hogy basztatni fognak, pedig már jó ideje nem is), ahol életemben először szembesülök vele, hogy mit gondolnak a szlovákok a kávéról. Ott áll az üzletben egy egész jó kávégép, a kávé is jó, erre presszó címén körülbelül másfél deci vízzel főzik. Lehet, hogy ez a nagylelkűség jele, vagy valami.
Heathernek az első a mi kényelmünk, a költségeket nem nézi, úgyhogy felvisz az autópályára. Erről már akkor értesülünk, amikor ott vagyunk, a szlovákok ugyanis betegesen irtóznak a tábláktól, kivéve persze azoktól, amelyekre rá lehet írni, hogy POZOR (ezt megértem, ezt én is minden lehetséges helyre felírnám).
Megyünk föl a hegyekbe, ahol MINDEN ÚÚÚÚT ÖSSZEFUT, konstatáljuk, hogy az elektricska csak óránként jár, a parkolóőr pedig nem tudja megkülönböztetni egymástól az órát és a napot. Utólag derül ki az is, hogy a bódéjára angolul is rá volt írva a tarifa, de túl külföldiek voltunk. A büféslány tolmácsolt, de mivel ő sem tudott angolul, az eredmény kissé felemás lett. Irány az elektricska, ami úgy néz ki, mint ha felszállnál az esztergomi vonatra, aztán kurvára eltévednél, aztán Ótátrafüred, ami Stary Smokovec.
Itt már 1723-ban is volt savanyúvízforrás, ami elég szarul hangzik, de biztos megérte érte felmenni nagyjából ezer méter magasra. 1793-ban Stary Smokovec már világvárossá nőtte ki magát, Csáky István gróf ugyanis egy vadászlakot építtetett ide, de elég hamar megérkeztek a turisták, 1824-ben már étterem is működött a faluban. Még mindig működik legalább kettő, az egyik kecskés, a másik olaszos, de van egy csomó hotel meg valószínűleg még egy halom étterem. Egy olyan kávézó is van a városban, mint ami egy belsőépítészet-mániás csaj pinterest-oldaláról lépett volna elő, mindenféle színes bútorral meg rózsaszín székkel meg indokolatlan tárgyakkal. Egyébként jól néz ki, csak muszáj undorkodnom. Az olaszos étterem egyébként meglepően jó, innen is csókoltatom a pincért, és mielőbbi felépülést kívánok neki a sokkból – ránk borította a sört, ezután minden professzionalizmusa köddé vált, és inkább elbújt az étterem belső részében. Van a városkában egyébként egy baromi nagy századfordulós hotel is, teljesen lakatlan, ha nyerek a lottón, beköltözöm és újrajátszom benne a Ragyogást.
A következő nagy felfedezésünk az volt, hogy Stary Smokovecből több tátrai villamosjárat és indul, ráadásul – teljesen érthető módon – ezek teljesen más irányba járnak. Erre akkor jöttünk rá, amikor elindultunk A Másik Irányba. Rövid városnézés után visszaértünk az eredeti állomásra, épp időben ahhoz, hogy lássuk, amint leszáll a köd. Fél nyolc felé már a parkolóban voltunk, ahol nem büntettek meg, amiért csak három órát fizettünk ki – erre már jó előre ráparáztunk, hogy mi lesz itt, de végül olyannyira leszarták, hogy amikor három nap után fizetni akartunk, csak intettek, hogy már fizettünk három órát, húzzunk el nyugodtan (vagy pedig már úton van a feljelentés).
Miután kivártuk, hogy kellemesen ránk sötétedjen és leszálljon a köd, aztán elindultunk a szállásra. Itt jegyezném meg, hogy Stary Smokovec nevében a smok kígyót, sárkányt vagy manót jelent, ugyanis valami lidércfényszerűség villogott a ködben fenn az égen, először azt hittük, villámlik, de nem volt hangja. Biztos valami ködmanók voltak. Az eső ettől függetlenül esett, csak az vigasztalt, hogy a szálláson ott vár Romana, a „kind lady”, akivel a túra szervezője igen hosszas levelezésbe és telefonos kapcsolattartásba bonyolódott, mivel csak ötször vagy hatszor gondoltuk át, hogy mikor megyünk, hányan megyünk és hogyan megyünk (aztán persze nem akkor és nem úgy mentünk, de valószínűleg egyrészt ezt már megszokták, másrészt meg ennél hülyébbnek már úgyse nézhetett volna minket).
A köd kitartott, úgyhogy az Osztervát csak harmadnap láthattam meg, pedig ott voltunk a tövében. Egy fél napos eső után elindultunk a Tengerszem-csúcsra, de reménytelenül ködös volt az idő, a csúcsot így ki is hagytuk, azt viszont nem volt rossz látni, ahogy felkúszik a völgyben a köd, hogy szépen csatlakozzon a csúcsnál a már ott bandázó felhőkhöz. A hágónál két fok volt, a tóparton jég, életemben nem voltam még ilyen csendes környezetben. Útközben találkoztunk egy magyar serpával, laza hatvan kilókkal szaladgálnak fölfelé a hegyre, egy darabig tűnődtünk rajta, hogy mi lehet a magyar neve annak a fából készült izének, amin hordják a cuccot, aztán arra jutottunk, hogy ilyen állat márpedig magyarul nincs. Ahogy a legtöbb útvonal, ez is mászós-sziklás, de ezen a Magas-Tátrában nem nagyon kell meglepődni.
A rövid kilándulás vége az Oszterva volt, ha már kiderült az idő reggelre. Ez viszonylag könnyen teljesíthető, az út nem túl meglepően itt is felfelé vezet. Célszerű útba ejteni a szimbolikus temetőt is, ha már a környéken járunk, utána valószínűleg nem kezdünk el legénykedni a hegyen – szép helyi szokás szerint a Tátrában elhunyt hegymászókra emlékező táblákra pedig egy-egy darab kötelet csomóznak virág helyett. Az 1940-ben létesített temető legrégebbi emléktáblája Wachter Jenőé – a húszéves fiatalember Tibetbe készült, többször mászott az Alpokban, második tátrai túrája alatt egy hibás kötélgyűrű okozta a vesztét – egy ormot is elneveztek róla a hegyekben.
Az Osztervára menet a legidegesítőbb az ide-oda cikkcakkozó út, ami felfelé vezet, az ember csak közepesen köpi ki rajta a tüdejét, de elég hülye érzés ingajáratban közlekedni jobbra-balra a csupasz sziklán (na jó, itt-ott akad némi fenyő is). Mint mindenhol, itt sem árt ügyelni a bokára (a Ryzyn volt is egy csaj, akinek valószínűleg eltört a bokája, négyen próbálták meg lecígölni végül a menedékházból, mert a köd miatt helikoptert sem lehetett hívni). A hegy csúcsán a szokásos kis kőhalmokon kívül egy bástyaszerű, kör alakban felhalmozott kőrakás is várja az embert – valaki nagyon ráérhetett. Innen lehet továbbmenni a Magisztrálén, ha valakinek elég ideje van hozzá – nekünk csak az ereszkedés maradt.
Kötél és virág – vigyázzatok magatokra!
84 comments