Saint-Tropez-től Cannes-ig

Ha igazán nyomorultul akarod magad érezni az életben, akkor a legjobb dolog, amit tehetsz, hogy elmész egy olyan helyre, ahol az elképesztően gazdagok kiszolgálására (megfejésére) sorakoztattak fel mindent. A francia riviéra tipikusan ilyen, ezen belül pedig a Cannes és Saint-Tropez között húzódó francia tengerpart különösen előkelő helyen van. Na nem úgy, mint Zürich vagy Genf, vagy akár Dubai, mert azok a helyek őszintén arra vannak kihegyezve, hogy ha megszedted magad befektetési bankárként, akkor mocsadék jól tudod érezni magad, minden egyéb esetben dögölj meg.

Nem, az említett helyek a nosztalgikus bájukkal hódítanak és mindenkinek a romantika, a csendőr filmek és a filmfesztivál jut eszébe, meg a francia hájlájf. Nos a tényleges kép meglehetősen lohasztó.

A platánligetes, citroen kacsás romantika régesrég kiveszett a Côte d’Azurról, ahol már csak nyomokban lehet látni petanqueozó öregeket. Sokkal inkább nemzetközi léptékkel mérve is újgazdag parasztok tömegét kell kerülgetni, akik nagyjából úgy viselkednek, mint a Cinema City VIP termében az all-you-can-eat parízeres svédasztalnál a honfitársaink. Dugók amerre a szem ellát, ebből kifolyólag értelmezhetetlen kipufogófüst és zaj. A csendőrség előtti platánfát kivágták és az egész egy lohasztó Velence-utánérzéssé degradálódott, ahol sodródhatsz a kivakszolt tömeggel, akik tipegős stilettóban tesznek úgy, mint ha valami nagynak a részesei lennének.

Akik részben ezeken a filmeken nőttek fel, azoknak csalódásmentesebb választás, ha a burgundiai Vézelaybe látogatnak el: a Szent Jakab zarándokút egyik állomásaként még nem feltétlenül kell tőle azonnal okádni, itt forgatták a Jákob rabbi kalandjait és az Egy kis kiruccanást is. De Saint-Tropezba akkor menjünk csak, ha nagyon szegénynek, nagyon nyomorultnak és nagyon idegennek akarjuk érezni magunkat.

Jellemzően az egész part Nizzáig bezárólag nagyon drága, de a köztes kisvárosokban még elviselhető a tömeg és az éttermekben hajlandóak leköpni tíz euróért. Ahol ismét maxra tekeredik a Kardashianográf, az Cannes. A valaha varázslatos, függetlenfilmes kis oázis, amit valaki a legjobb szándékkal valami értelmiségi oázisnak szánt, ahol a műértő közönség csendben egymás faszát szopogathatja a tengerparton, az mára a mainstream legocsmányabb pörsenése lett.

Válogatott faszkalapok élik a felhajtott galléros la vida locát és tesznek úgy, mint ha az öt méter széles, macskahúgyszagú utca, ahol felszolgálják a konfitált mirelithomárt minimum a kifutó lenne. Természetesen sehová nem érdemes beülni, ahova meg igen, azt egyszerűen nem lehet megfizetni. A kisváros bájának kiélvezéséhez célszerű valami szezonon kívüli időpontot választani: addigra tolerálhatóvá válik a vörös szőnyegen bohóckodó tömeg, a parton fenyegetően bandázó csövesek és a szerencsétlen magassarkús túristalányok serege, akik csak azért öltöznek prostinak, hogy majd valamelyik rettentő gazdag és rettentő híres ember felvigye őket a jaktyára. Persze az eredmény inkább az, hogy meg vannak dugva és kapnak egy pohár Piper pezsit, mielőtt hazawizzairezhetnek.

Nagyon szomorú hely a Kék part. Különösen azért, mert a wannabe-felsőosztály sorstemetőjévé vált és minden létező báját felváltotta valami napsütésbe burkolt, bőre fogott fehér inges, miniszoknyás, guccitáskával T-rexezős pózolás, amit nehéz nem utálni. Egyszerre szomorú látni, hogy mihez kezdenek az ezüstkanállal a szájukban született, mihaszna szerencsétlenek a pénzükkel, illetve hogy azok, akik közéjük akarnak tartozni mit össze bírnak kepeszteni azért, hogy egy kicsit a szájukba vehessék őket.

DJ Antoine örökbecsű szavaival búcsúznék:

Mad bitchez so much broads, feeling like when I wanna fuck them all. Get mad brain in my very fast car, Ferrari V12 Maranello on my arm – ladies can’t resist the charm

https://www.youtube.com/watch?v=xDE1wQANHdM

Anyátok picsáját.