Sötétszoba és fényszoba

A Lightroom magabiztos kezelése legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint hogy milyen kamerád van.

Aki a leghangosabban hisztizik a Lightroom (vagy bármilyen klónjának) használata miatt, az nem igazán érti a fényképezést. Korábban már említettük, hogy a fény digitalizálásáról a huszonegyedik században egy érzékelőlapka gondoskodik, aminek az a feladata, hogy a szenzorra érkező fotonokat regisztrálja valamilyen formában.

Ez a formátum nem a JPEG. A JPEG egy olyan formátum, ami a kamerába érkező fotonokból egy származtatott képet készít, aminek az eredetihez képest csökkentett az információtartalma. Az információvesztés nélküli fileformátum az úgynevezett RAW file.

Ezeket felfoghatjuk digitális negatívoknak. Ahogy a régi szép időkben is, ha beletoltuk egy lámpa alá a negatívot levilágítani, akkor kaptunk valamiféle eredményt, ami szinkronban volt azzal, amit a fényképezőgép nézőkéje mutatott, illetve amihez hozzászoktunk.

Ahogy az akkori időkben is és most is gyakori az az élmény, hogy “nem adja vissza” a fotó azt, amit láttunk. Nos ennek több oka van.

Az emberi vizuális érzékelés egy képstabilizált, két 50mm-es lencséből álló kamerarendszerből áll, amit az agyunk folyamatosan HDR üzemmódban használ és állandó aktív zajszűréssel rendelkezik, illetve a pixel-shift digitális, szenzormozgató technikához hasonlóan a perifériát is állandóan hozzádolgozza a látott képhez. Ilyen értelemben a digitális kamera egy elég jó leképezése az emberi szemnek, még ha nem is tökéletesek.

Régebben annak érdekében, hogy ezt a fejben létező képet közelebb hozzák a kész fotóhoz, hosszú-hosszú negatív kitakarásokkal, vegyszerezéssel és pláne filmekkel való kísérletezés kellett a sötétszobában, ami mára csak a hobbisták számára értelmezhető (egyébként kurva jó) műfaj.

Ennek a mai megfelelője a Lightroom és az egyéb RAW manipuláló szoftverek, mint a Raw Therapee, Fotor, DXO OpticsPRO, az InfranView. Tiszta szívvel talán csak a DXO-t ajánlanám, az RT túl bonyolult, a Fotor és az Infranview meg elég primitív, de filtereket applikálni képekre tökéletes.

A RAW 12 vagy 16 bites formátumát ha direktbe begyógyítjuk a fenti képmanipuláló szoftverbe, akkor képesek leszünk arra, hogy közelítsük a kész fotót ahhoz, amit az agyunk feldolgozott a szépségből:

• Az árnyékban megbúvó részleteket ki tudjuk világosítani
• A ragyogó napfényben nem igazán látszó dolgokat láthatóvá tehetjük
• Ki tudjuk javítani a lencse torzításait (hordó vagy párnatorzítást, elcseszett horizontot)
• A sárga vagy épp kék arcú embereket ki tudjuk benne javítani
• Mindenki kedvencét, a szaturációt tudjuk állítani a giccses elviselhetetlenségig
• Filtereket maszkolva is használhatunk, azaz el lehet kerülni az okádék HDR fotók szellemképességét azzal, ha csak a megfelelő részeken (pl. az égen) sötétítünk vagy épp világosítunk.

A Lightroomban a dögunalmasnak tűnő fotókat is át lehet alakítani olyanra, mint amilyennek a kattintás pillanatában láttuk.

Presetek

A lightroom presetek nagyon könnyen beszerezhető (és megcsinálható) beállítások, amiket egy egy filera lehet alkalmazni, előre beállítván a fontosabb dolgokat. Sok mindent létezik presetben, a magam részéről analóg film szimulációs beállításokat használok, ha nincs kedvem bíbelődni egyik másik fotóval. Csak eldöntöm, hogy ez jól nézne ki Kodak Tri-X-szel és kész.

Vinyettálás, torzítás és alapbeállítások

Én például teljesen máshogy látom a világot, mint az átlagember, mert nagyon érzékeny a szemem, ezért általánosságban sötétben többet látok, mint világosban. De számtalan ilyen egyéni dolog van, ami miatt más tetszik, mást tartok vizuálisan jónak, mint a többiek. Ilyen értelemben mindenki különleges hópehely: egyénenként máshogy látjuk a világot. Közös pont, hogy az ízlésünket általában a point-and-shoot kamerák által kialakított lapos fényviszonyú képi világ torzította, ami elárasztotta a világot az eldobható filmes fényképezőgépek óta (az örökségüket meg a szar CoolPixek és a még szarabb korai telefonok vitték tovább).

A vinyettálás, a lencse torzítás, a színhőmérsékleti javítások arra hivatottak, hogy a megörökített anyagban az egyéni látásmódunknak, ízlésvilágunknak és úgy általában a preferenciánknak megfelelően kiemeljük.

Maszkok

És végül kedvenc funkcióm, a maszkok használata. Átmenetes, vagy elliptikus maszkokat lehet alapértelmezésben használni az 5-ös Lightroomban, amivel meg lehet szabni bizonyos területeknek a különálló értékeit. Itt be lehet állítani azt, hogy mennyire legyen világos, színtelített, mennyire emelje ki az árnyékokat és mennyire legyen kontrasztos az adott terület. Nagyon sok finom műhelytitok van ezzel kapcsolatban, tulajdonképpen a képmanipuláció lelke: az a lényeg, hogy a szenzor által érzékelt fényt a lehető leghitelesebben adjuk vissza.

Ez bizonyos helyzetekben igazán túlvilági eredménnyel jár, de a tény az tény: az a fény ott volt.

A Lightroom-használat nagyon hálás és hasznos tudomány, amivel a sarokba lehet dobni az idióta filtereinket és “megfotosoppolhatjuk” a fotóinkat. Ennek a munkafolyamatnak a fényviszonyok és a színek finomhangolása a lényege, vagy az, hogy a jellemző részletet vágjuk ki a képből, ezzel igazítva a kompozíciót, nem a retusálás.

Persze most már helyet kaptak a programban a panorámafotók összetűzése (amivel el lehet felejteni a már szürkületben is tökéletesen használhatatlan iPhone panorámákat), vagy a HDR funkciók, de ezek külön-külön is bonyolult feladatok,  gyakorlást igényelnek.

Ha tényleg fotózni akarsz, kapcsold át a fényképezőgéped RAW-ba és tölts le egy digitális fotólabor-alkalmazást!