Szart csakis olcsón – a Doxa

Mi a faszért van az, hogy a Doxákat az ebayen gyakorlatilag utánad hajigálják?

Az órabuzériám elején, amikor blue megfertőzött az ökörséggel csupán apámnak kerestem órát a születésnapjára, hogy aztán végérvényesen elvesszek ebben az irtózatosan haszontalan baromságban. Már akkor is feltűnt, hogy a Doxák és a Cornavinek gyanúsan magas presztízzsel bírnak hazai körökben, miközben az ebayen és az egyéb használt oldalakon gyakorlatilag utánad basszák őket, már ha a többi svejci óragyártóhoz akarjuk viszonyítani az árszabásukat.

Feltettem magamnak a kérdést és sokáig nem is nagyon foglalkoztam vele. Tudatosítottam magamban, hogy jól van ez így, de mivel nem kaptam azonnal választ, azért fúrta a kisördög az oldalamat.

Most akkor szarok ezek, vagy mi?

A válasz nem és az okokat a Monarchiában kell keresgélni. Először is megkülönböztetünk kétféle (mivel most is kapható, ezért háromféle, de ezt most ne boncolgassuk, a lényeg, hogy az új Doxa jó svájci kezekben van és aki arrafelé kacsingat nem teszi rosszul) Doxát. Van az eredeti, plusz a Synchron ipari csoport által megvásárolt Doxa. Ez utóbbi a múlt század második felében keletkezett. A Synchron sok mindennel foglalkozott és sok céget bekebeleztek. Így járt a Doxa is más óragyártókkal együtt. Állítólag a Zenith is csak épphogy megúszta a dolgot.

A Doxa a Synchronon belül elveszítette az önállóságát és a hetvenes évektől a nyolcvanas évekig egyre romló körülmények között tudták fenntartani a tevékenységüket, míg végül homályos körülmények között eltűntek, hogy aztán 2002-ben bukkanjanak fel újra. Ezért szerepel a hetvenes évek Doxáin és számlapjain a Synchron logó.

De akkor miért olcsó és miért ennyire magas a presztizse?

A Doxa nálunk ismert márkanévvé akkor vált, amikor a vasúttársaságnak lettek a beszállítói. Megnyerték a vasutas szolgálati órákra vonatkozó pályázatot (a vasút egyébként rengeteg óragyártónak hozott nagyon komoly értékesítéseket és számtalan szebbnél-szebb modell keletkezett vasútspecifikus igényekből) és a Doxa elindult a monarchista diadalútján.

Alapvetően nem extrém minőségű órákat írtak elő (az amerikai pályázatok általában szigorúbbak voltak és kronométereket követeltek meg), nálunk csak “rendes” minőségű zsebórákat kértek, tisztességes összeszerelési minőségben, illetve kikötötték, hogy olyan olajozottan működjön a szervízhálózatuk, mint a doxa. (Elnézést).

Ezért a svájcióra szinoníma lett a Doxával. A hibátlan szervizhálózattal rendelkező, átlagos minőségű svájci gyártó elérhető árakon kínálta a portékáját, ezért lényegében fogalommá vált – a tényleges minőségét jóval meghaladóbb presztízzsel. Ezt a státuszát az órának (mivel a kommunizmusban is továbböröklődtek nagypapa svájci órái) egészen sokáig, tulajdonképpen a mai napig megőrizte. Apósom a minap megkérdezte, hogy mégis milyen órát vegyen magának és az első ötlete a Doxa volt – ilyen mélyen ivódott bele a társadalomba ennek a gyártónak a kultúrája.

A jó hír, hogy a Doxákat (és a Cornavineket is amúgy) nem igazán hamisították régen, mert akkor még a másolók nem álltak olyan műszaki színvonalon. A vintage órákban az olasz koppincs Omegák a legveszélyesebbek, de amúgy jó eséllyel egy tetszőleges lomisnál rábukkanhatunk egy jól szervizelhető, potom árért (5-10 ezer forint) beszerezhető svájci órára. Jó eséllyel persze minden alkatrésze szarrá van kopva, de szerencsére ezek az eszközök egyébként nem annyira komplikáltak, mint néhány mostani, ráadásul az alkatrész bármikor beszerezhető hozzájuk. Nem lehetetlen akár több órából működőt összelegózni, csak jó órás kell hozzá.

A tokok és a számlapok felújítása sem egy ördöglakat: számtalan szakember nyújt megfelelő szolgáltatást a mai napig ahhoz, hogy egy rozsdásra baszott órát is újradolgozzon. Persze fel kell lélekben készülni, hogy maga a felújítás többe fog kerülni, mint az óra beszerzése, de a műszaki átdolgozás után egy rendes új bőrszíj is kurva sokat dob az összképen.

A Doxa furcsa presztízse kiváló alappá teszi ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Nagyon olcsó, nagyon jól hozzáférhető és itthon kimondottan közkedvelt. Mivel maga a presztízs egy régió öröksége, ezért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy van egy ilyen kis underdog liblingünk, ami a mai napig mindenki számára hozzáférhető és mégis hordoz valamit a letűnt idők eleganciájából.