Született május elsején
Úgy tűnik, hogy a kedvenc íróim szeretnek ünnepnapokon születni.
Szerb Antal 1901-ben, épp május elsején született, és – ahogy a legtöbb kedves szerzőm esetében – nem szeretnék arról beszélni, hogy hogy halt meg, Balfon a balfaszok nem csak egy embert vertek agyon, hanem jóvátehetetlen károsodásokat okoztak a magyar irodalomnak is, bár simán agyonverni valakit már magában is épp elég nagy disznóság. Erről Örkény szokott eszembe jutni, mielőtt-miután felbaszódom ezen az egészen, sajnos, az In memoriam Dr. K. H. G. sem segít sokat a dolgon, de hát ez ilyen.
– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.
Szerb Antalnak köszönhetjük az egyetlen szórakoztató irodalomtörténeti munkát, ami magyarul megjelent, de számos vonzó tulajdonsága mellett azt a száraz, angolos humort szerettem benne a legjobban, ami nem csupán a szakmunkáiban, hanem a Nyugatos cikkeiben és a regényeiben is rendre előkerült – még egy kicsit az Utas és holdvilágban is, amit kötelezővé tennék mindenkinek, aki valaha be akarja tenni a lábát Olaszországba. Vagy a várba. Vagy a lakásomba.
Szerb Antal még egy olyan meglehetősen obskurus és unalmas szerzőt is vonzóvá tudott tenni, mint Tasso. Ő a tizenhatodik század végén működött, arról lett híres, hogy írt egy kiváló eposzt, majd különböző ferrarai hercegnőkkel keveredett szerelmi viszonyba, mikor elunta magát, végül a biztonság kedvéért megőrült. Álljon itt egy részlet a mű tartalmának összefoglalásából: „a Jeruzsálem előtt álló keresztes vitézek nem tudnak ostromgépeket szerkeszteni, mert egy varázsló elbűvölte az erdőt, ahonnan fát kéne szerezniük: a fák sírnak, sóhajtoznak és egyéb, fák részéről szokatlan dolgokat visznek véghez, ami a lovagokat annyira megrendíti, hogy nem mernek a fákhoz közelíteni”.
Ezek után nem csoda, ha a regényei is kiválóak, kezdve a könnyed VII. Olivérrel, ami olyan, mint amilyen Wodehouse szeretett volna lenni mindig (nem véletlen: őt is fordította, mégpedig kiválóan, de Casanovát és velencei kémjelentéseket is fordított, mert a változatosság gyönyörködtet), folytatva a Pendragon-legendával, és persze befejezve az Utas és Holdvilággal. A Pendragon-legendával persze megvett kilóra, ezt a könyvet direkt nekem találták ki: ironikus, okos detektívregény-paródia, pont annyi angol humorral, amennyi előtt értetlenül áll az ember, hogy ez mégis hogy jöhetett össze még a Monty Python előtt, kevés tanárkodással és rengeteg önreflexióval („Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe”). Az angol vonal nem véletlen, Szerb Antal pályája elején kifejezetten ezzel a témával foglalkozott, a homályos kelták iránti vonzalma sem lehet véletlen – itt kiválóan össze lehet mosni a határokat, mint ahogy a Pendragon-legendában is tette a műfajokkal. Ezzel úgy mellékesen megírta az egyik legjobb magyar regényt, amit valaha olvastam. Neki köszönhetjük egyébként a Sam Small magyar fordítását is, ez pedig az egyik legszebb nagyon angol dolog, amit Yorkshire-ról valaha is írhattak – és ez is mutatja, hogy Eric Knight nem egyenlő az unalomig ismételt Lassie-val.
Majdnem megúszta, de mégsem: 1944-ben vitték el munkaszolgálatra, a tábor őrei a Sopron közelében lévő Balfon verték agyon, holttestét végül kiemelték a tömegsírból, és a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.