Tavaszváró könyvajánló, Winter módra

Eltekintve attól, hogy a cím egy kurvanagy képzavar, én is tudom várni a tavaszt. Valahogy így-e:

A boxzsák köszöni, jól van, a hátam ellenben majd beszakad, és ilyen az idő e.

Szóval, ez sehogyse jó. A főnököm alszik, én pedig várom a tavaszt. Ilyenkor két dolgot tudok tenni: elmegyek sétálni; alszom; olvasok. Mivel munkahelyen vagyok, az előző kettő szóba se jöhet. Marad az olvasás.

A Múminokat, gondolom, mindenki ismeri, ha máshonnan nem, akkor a japán sorozatból.

Aki szerette a sorozatot (meg aki nem), annak tiszta szívből ajánlom, hogy pocsék idő esetén vegye elő a teljes Múmin-könyvsorozatot, és olvasgassa. Ezeket a kedves lényeket, és a Múminvölgy egyéb lakóit Tove Jansson, svéd nyelven alkotó finn írónő álmodta meg 1945 után.

A könyvek lényege és háttere; a Múminvölgyben laknak a múminok, és mindenféle egyéb kis bestiák, és ott történnek velük dolgok. Eddig persze lehetne legyinteni, oké, minden mesének ez a lényege. Csakhogy a Múminok nem mese.

Tove Jansson világa mélyenszántó es filozofikus. Amint túljutunk azon, hogy a múmincsalád egy porcelánkályhára emlékeztető házban lakik, és elkezdjük lelki szemeinkkel látni a völgyet, hirtelen megértjük, micsoda törékeny világról van szó. A völgy maga a békesség; lakói tolerálják egymást, ismerik egymást, és hajcihő esetén is csuklóból megoldják a dolgokat, mert ismert terepen mozognak. Élik a maguk életét, szocializálódnak, és ha jön a tél, téli álmot alszanak.

Minden, ami veszély, a völgyön kívülről jön. De még a völgybe behatoló veszélyt is megszelídíti az a tudat, hogy ez hazai föld, és hazai terepen könnyebben elbánunk vele. Legyen az árvíz, vagy akár egy üstökös, a barátokkal, és összetartással minden megoldható. Múmin azzal a biztonságtudattal evickél ebben a világban, hogy nincs egyedül, és ebből mer erőt mindenki más is.

Ritkán lendülünk ki ebből a világból, de ha megtörténik, leolvad az otthon melegének védő varázsa, és felnőtt mód, hideg fejjel szembe kell nézni az Ismeretlennel. Minden más csak játék. A felelősséget akkor könnyű elviselni, ha van kivel megosztani.

Én akkor döbbentem rá, mennyivel komolyabb ez a sorozat, mint amilyennek látszik,  amikor Múminpapa ráébred, hogy őt szinte senki sem veszi komolyan, mint családfőt, és végső, kapuzárási pánikban felpakolja a családot (Moominpappa At Sea, 1965), és belehajóznak a semmibe, hogy keressenek egy szigetet, ahol majd ő jól megvéd mindenkit. A férfiasság próbája ez; Don Quijote szélmalomharca az ellenség ellen, ami nem is létezik, vagy ha mégis, csak azért, mert megteremtjük.

Ez az utolsó előtti könyv a sorozatban, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a csúcspontja is. Leolvad a máz a szeretett figurákról, megtudjuk, hogy Múminpapa igazából egy frusztrált, pedáns fasz; Múminmama, aki elejétől nem érzi jól magát a szigeten és az üres, huzatos, tátongó világítótoronyban, a maga festette álomvilágba menekül; Múmin gyerekfejjel ugyan,  de érzi, hogy szaródnak el a dolgok, és esetlenül téblábol, mert egyik szülőjének se tud segíteni; Lilla My pedig, aki alapból egy aljas köcsög, végképp levedli a civilizáció mázát. Az a jelenet, ahol elvállalja, hogy megtisztít egy terepet a hangyáktól Múmin számára, és mindezt folyekony paraffinnal hajtja végre, olyan mérhetetlen kegyetlenséget, hideg számítást, és gonoszságot tükröz, ami szinte még tőle is sok.

A végső megbuggyanáshoz hozzájárul a néma, öreg halász, aki a sziget túlvégén lakik;a világítótorony eltűnt őre, aki csak titokzatos jeleket hagyott hátra, és amelyek simán a megőrülés jeleit mutatják; megjelenik a Groke, aki valami kitekert fura mód vonzódik Múminhoz, és maga a hideg, időtlen rettenet; két elpicsásodott tengeri ló, akikhez Múmin vonzódik, és halleluja, serdülőkor – a dögök ráébresztik, mit is jelent, ha a külső fontos, és hirtelen rengeteg hibát találsz magadban.

Minden jó, ha jó a vége – de Tove Jansson nem gyerekkönyvet írt. Nem kapunk feloldást, és bár a világítótorony őrének rejtélye megoldódik, de az nem derül ki, mi lesz a családdal, miután ilyen kemény próbán estek át.

“The lamp sizzled as it burned. It made everything seem close and safe, a little family circle they all knew and trusted. Outside this circle lay everything that was strange and frightening, and the darkness seemed to reach higher and higher and further and further away, right to the end of the world.”