Tényleg olyan gyakran halnak a hegymászók?

Nem.

Az expediciós mászást rengeteg hazugság övezi, amit főleg a szenzációhajhászás éltet. Imádnak sztorikat faragni abból, ha valaki kegyetlenül beszopja. Szeretnek sportemberekből őrülteket és mániákusokat faragni, pedig ennek maximum a fele igaz. A legismertebb városi legenda ezzel kapcsolatban az egyes hegycsúcsokhoz köthető statisztikák, amik olyan beteg képet festenek a hegymászótársadalomról, hogy normális ember nem bír úgy rájuk tekinteni, mint tényleges emberekre.

Mert ugye mégis, mi a francért másznak meg egy Annapurnát, ha minden harmadik mászó, aki megmássza a csúcsot meghal?

Nos, először is nem halnak meg, de erről egy picit később. A legfőbb baromság, amit emlegetni szoktak, az az adrenalinhajhászás. Aki már picit is komolyabban túrázott, az tudja, hogy elképesztően távol áll egy állóképességpróbától az adrenalin. Mire a végére érsz, akár csak egy átlagos hegynek is, addigra a legfőbb kérdés, ami felmerül benned, hogy te tulajdonképpen mi a büdös lófaszt is keresel itt.

Mert hogy egy nyolcezres megmászása nem az adrenalnról szól, hanem a mérhetetlen, elképesztő unalomról és nyűglődésről. Több hegymászó barátom elmondása alapján a magashegyi hegymászást, ezen belül az oxigénhiányos vergődést a halálzónában nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor mata részegen próbálsz hazajutni a körúton, de közben még hegyet is mászol, síoverállban meg hátizsákkal, hágóvassal és kötelekkel. Geci kemény, de nem épp az adrenalinról szól.

Ha mindenki elképzelte, ahogy két okádás között, húsz kiló felesleggel kajtat fel a hármashatárra, akkor egy picit fogalmat alkothat a motivációról is: jó ötletnek tűnik. Mész, mint a barom, megpróbálod megcsinálni és pont annyira észnél lenni, hogy ne történjen veled semmi hülyeség. Mert ha feljutsz, az bizony kibaszottul jó érzés, még ha a lejutás legalább akkora szopás is, mint felvergődni.

Persze nem mindig azonnal. A csúcs elérése önmagában a félút, az igazi teljesítmény lejönni egyben és mesélni róla az unokáknak. Egy Everest expedició minden áldott embernél kiváltja a beszélgetési faktort, mert az talán a legmenőbb pophegymászós kunszt, amit halandó embernek el lehet érni.

Csakhogy az Everest nem a leggizdább mászás, közel sem az.

A technikailag legigényesebb mászások általában a járatlan utakon történnek és többnyire nem a legmagasabb hegyeken. A legismertebb ilyen csúcs a K2, amit a mozikból mindenki ismer: nehéz és nehezebb utak vannak, amik jelentős kockázatot hordoznak és a mai napig profi mászók célpontjai.

Közös pont ezekben a mászóutakban, hogy mindenki leszarja, ha oxigénnel bohóckodva mászod meg őket és senkit nem érdekel, ha serpákkal felcuccolsz. Az fizetős vendégeknek való. A serpák félreérthető szerepéről amúgy is legendák szólnak, a hegymászókat meg összemossák rendszeresen az operettmászó milliomosokkal, akiket shortropeolva (a vezető rövid kötélen konkrétan maga után rángatva) felrángatják a hegy tetejére.

A valóság, hogy rengeteg zseniális hegymászó van a hegyeket mászó tömegek és a serpák között is.

Hihetletlenül sok tehetséges, magas kockázatot vállaló ember van, aki akár az élete árán is szeretné átélni, amit a nagy felfedezők: a saját útján szeretné elérni önerőből azt a helyet, amit előtte még soha senki nem csinált. A kontrollált kockázat pedig erről szól: ha a dolog lelki oldalát szeretnénk megfogni, akkor a legkézenfekvőbb magyarázat a hegymászás testet és szellemet próbára tevő önkínzására, hogy ezek az emberek szeretnék átélni azt, amit már évtizedek, de talán évszázadok óta nem tudnak: hogy urai a saját életüknek és hogy a veszély, amit vállalnak, csak róluk és a képességeikről szól.

Persze, dilinyósok. Olvastam, hogy az Annapurnán minden harmadik mászó meghal.

Na persze. Tulajdonképpen akkor öt év alatt kifogynánk hegymászókból. A Himalayan database (aminek a böngészését igazi elvetemült hülyéknek ajánlom, de azért elképesztően izgalmas olvasmány törött kézzel) alapján azért a média által kreált kép egy nagyon picit árnyaltabb, mint a valóság. Lustábbaknak az itt található kivonat alapján a legendák erősen megcáfolhatók kicsit rávilágítanak a tényekre.

Az Annapurnáról például azt írják, hogy a csúcsmászók 32%-a meghal.  Hazugság.

A dallamos nevű, kibaszottul veszályes (és idehaza az elhíresült Erőss Zsolt expedíció miatt a kelleténél nagyobb publicitást kapott) hegy valóban 61 áldozatot követelt eddig, ami a 191 sikeres mászáshoz képest (2012-es adat) valóban egyharmados arányt jelent. Azt az apróságot felejtik el megemlíteni, hogy nagyjából ezerötszáz mászási engedélyt adtak ki a hegyre és ennyien feltehetően próbálkoztak is. Hol itt a bibi?

Ott, hogy az Everest 4%-os halálozási statisztikája is úgy jön ki, hogy azokat a serpákat is beleszámolják, akik naponta kétszer mennek a Khumbu gleccserzuhataghoz létrákat ácsolni a balfasz turistáknak és csak a sikeres mászásokat számolják bele.

Valójában az Everest megmászása a klasszikus úton, oxigénnel még az állított 4%-os halálozási aránynál is szoftosabb, valahol 1% alatt. Az Annapurna körülbelül 4%-ra jön ki, a K2 is hasonlóan (mindenki ellenőrizheti a fenti adatbázisból.

Jól hangzik, hogy aki felmegy, annak a harmada meghal: de igazából arról van szó, hogy aki nekiugrik, annak 4%-a meghal és kb a tizedének sikerül. Többnyire van azért átfedés, mert nyilván a fenti szakaszok a veszélyesebbek. De ahogy a K2 esetében a Serac, az Everest esetében a Khumbu úgy az Annapurna esetében a kuloárok inkább középtájon, vagy a túra elején vannak.

Magyarán szólva egyáltalán nem igaz, hogy a csúcsmászók harmada meghal. A valóság az, hogy a mászók 4%-a hal meg, akik általában szerencsétlen baleset (beleszámolják a támogató személyzet lavinabaleseteit), vagy ordas nagy balfaszság (lásd Everest c. film) következtében veszítik életüket. Árnyalja a képet, hogy a statisztikák nem túl régiek, ezért az első megmászások hagyományosan durva halálozási rátáit is beleszámolják, amikor a kísérletezők új útvonalakon próbálkoznak. Ez a K2 esetében mutat különösen látványos torzulást. Az Everest és az Annapurna sem maradhat el: esetükben a tömegbalesetek rontják az egekik a számokat.

Az eseti katasztrófák (lavina, földrengés, durva vihar) általában komplett expedíciókat söpörnek el, így keletkeznek az ikonikus waypointok az Everesten is, mint szegény megboldogult Green Boots, aki húsz éven keresztül volt a mászóút közepén az 1996-os tragédia mort morija a hegymászók számára.

A hegymászás persze nem biztonságos, távolról sem. Ezernyi halálesetről tudnak a családok, barátok és sporttársak, amiknek a jelentőségét nem szabad lebecsülni. A legjobb sportolók teljesítményhajhászása és rekorddöntögetése újból és újból belesodorja őket kockázatos helyzetekbe, amikből nem mindig jönnek ki jól.

De ne higgyétek el a felét sem annak, amit a reklámszünet után mondanak róla, vagy amit az aktuális szenzációhajhász címlapsztoriban lehoznak róla.