Tükör a tükörben

Michael Endét nagyjából mindenki A Végtelen Történet miatt ismeri. A könyv mestermű, a film egy határ szar. Ende elégedetlen is volt vele, teljes joggal. Aki olvasta a könyvet, pomtosan érti, micsoda kiherélt, lapos, diznisített szar a film, amiből nagyjából két dolog marad meg érdemben az ember emlékezetében: az alig tíz évesként is hihetetlenül bájos és tehetséges Tami Stronach, mint a Kislány Királynő; és az enyhén kutyafejű, és nem enyhén gülüszemű sárkány, Fuchur.

Ki nem akart olyan lenni, mint ő?

 

Állítólag van plüssállat verzióban is, na az kéne

Ha pedig emlékeztek még a Mátrix híres végjelenetére, ahol sok kis zümmögő bizbasz alkotta Deus ex Machinát, ezt kérem, Ende már évekkel azelőtt megálmodta Ygramul, a Tömérdek formájában.

Most itt be is fejezem az ódazengést, mert bár ez a nagyszerű mű tényleg érdemel egy eszmefuttatást,  de van Endének egy műve, amit valszeg kevesebben ismernek, és kell hozzá egy alapállapot is.

Ende apja, Edgar Ende, szürrealista festő volt, és a Tükör a tükörben novellafüzér ihletője is. Az ifjabb Ende apja képeihez írta harminc kis novellából álló kötetét, amelyek egyike sem rendelkezik címmel. Edgar Ende többek között ilyeneket festett:

Lázár várakozik, 1960

 

Az ablakfeszület, 1953

 

Vízszükségben, 1933

 

Hogy mennyire szürreális maga a kötet is, tessék, itt van pár idézet. Rögtön a Lázáros képhez.

Az osztályteremben szüntelenül esett az eső. Mocsárszag volt, mivel a padlódeszkák már csaknem tőzegessé rohadtak az örökös nedvességtől, a falak penészesek voltak, és néhány helyen behavazott pókokként hízott a salétrom. A három magas, keskeny ablak tejüvegei nem engedtek kilátást a külvilágra, nehogy a nebulók figyelme elterelődjön. 

Az osztályterem ajtaja többször is át volt kenve, a festék csomósan vastagodott rajta, és állott spenótszíne volt. A terem elejében, a táblán még kivehető volt néhány felírt részlet: “… egy pont az vákuumban… időbeli fényimpulzus…. mi… r…”

A magas, kátrányfekete katedrán, amely a tábla előtt magasodott, mint a ravatalon, úgy feküdt egy tizennégy év körüli fiú mozdulatlan teste. Szorosan simuló kötéltáncosruhába volt öltözve, amelyet itt-ott flitterek díszítettek. A fehér kötésen, amelyet a homlokán viselt, egy vörös folt díszlett. Nyilvánvalóan valami jelzés lehetett, mivel a folt túl szabályos volt ahhoz, hogy vérfolt legyen. 

A padokban mindössze hat tanuló ült; két férfi, két nő, és két gyerek, mindnyájan elkülönülve egymástól. Mindannyian esernyő alatt kuporogtak, olvastak, írtak, vagy pedig maguk elé bámultak. Legelöl, egy fekete esernyő alatt, meghatározhatatlan korú férfi ült, kiemelten pedáns öltözékben. Arca a fekete kalap alatt sápadt volt, és eltekintve a kissé kidülledő, vizenyős szemektől, semmitmondó. Egy aktatáska hevert előtte a padon. Az ajtó közelében egy szakállas, szemüveges férfi ült, fehér munkaköpenyben, aki átlátszó ernyőt tartott a feje fölé, és időről időre az órájára pillantott. Az ablak mellett egy kövér, idősebb asszonyság ült, aki alig tudta bepréselni magát a padba, és duzzadt kebleinek már csak a padon volt hely. Virágos ernyőt tartott a feje fölé.  Pár sorral mögötte menyasszonyi ruhás, hosszú lábú, karcsú fiatal hölgy ült, az ő ernyője fehér volt, és csipkés. Leghátul ült a két gyerek. Az egyik egy mandulaszemű, kékesfekete hajú kislány, az ő esernyője olajos papírból volt. A kisfiú rongyos volt, mocskos, és elhanyagolt külsejű. Folyamatosan szivárgó orrát minden másodpercben beletörölte a ruhája rongyaiba. A hátán két túlméretezett, nagy fehér szárny lógott, amelyek a folyamatos esőtől nedvesen, borzasan és csüggedten lógtak alá. Az ő esernyőjének már csak a váza volt meg, amihez néhány égkék fecni tapadt.

Mindannyian hallgattak, mivel a fecsegés szigorúan tilos volt. Csak az eső esett szüntelenül.”

 

Szép, ugye?

Másik kedvencem a kötetet indító novella.

 

Bocsáss meg, nem tudok hangosabban beszélni.

Nem tudom, mikor akarsz meghallani engem, te, akihez beszélek.

Meg akarsz-e egyáltalán hallani?

A nevem Hor.

Kérlek, tedd közel a füled a számhoz, akármilyen messze is vagy, most vagy bármikor. Máshogyan nem tudom megértetni magam.  És meg ha teljesíted is a kérésemet, így is elég sok elhallgatott dolog marad, amit neked kell kiegészítened. A te hangodra van szükségem ott, ahol az enyém csődöt mond.

Ez a gyengeség talán abból ered, ahogyan Hor él. Amióta csak az eszét tudja, egy óriási, teljesen üres épületben lakik, ahol minden hangos szó végeérhetetlen, tisztan csendülő visszhangot vált ki. 

Amióta csak az eszemet tudom. Mégis, mit akarhat ez jelenteni?

Ahogy Hor napközben vándorol a termeken és folyosókon, néha beleütközik egy-egy visszaverődő kiáltás maradványaiba, amelyet talán évekkel azelőtt hallatott. Kínt okoz neki, ilyen módon szembekerülni a múltjával, mivel az a régen kimondott szó mára már alakját és értelmét vesztette. Hor nem teszi ki többé magát ennek a borzalomnak. 

Hozzászokott, hogyan használja a hangját – már, ha egyáltalán használja -, olyan határokon belül, hogy ne keletkezzen visszhang. Ez a határ alig van a tökéletes csend fölött, mivel a ház iszonytató mód visszhangos.

Tudom, hogy sokat kérek tőled, de ha meg akarod hallani Hort, a lélegzetedet is vissza kell fojtanod. A beszédszervei ugyanis a sok hallgatás miatt eltűntek- visszafejlődtek.

Hor nem lesz érthetőbb a számodra, mint azok a hangok, amelyeket elalvás előtt hallasz. Neked pedig meg kell tartanod a törékeny egyensúlyt ébrenlét és alvás közt – vagy pedig úszkálsz, mint azok, akiknek a fent és a lent ugyanazt jelenti.”

Na, kedvet csináltam hozzá?

Olvassatok Michael Endét. Nagyon jó.

%d bloggers like this: