Ügyelj a visszajáróra!
Egyszer kaptam egy Kossuthos százast, majdnem elbaszott utána egy autó.
Ez mondjuk azért volt, mert hiába nem gyűjtöttem sosem a pénzeket, se kicsiben, se nagyban, azért az ilyen különleges meg ünnepi érmékből csak elraktam egyet-egyet, a Kossuthos százas viszont olyan ritka volt, hogy még a zenegépet ürítő ember is csak kettőt talált az egyetemi kocsmában, ami azért nem semmi. Na, egy ilyet nyomtak a kezembe, amikor egyszer toltam vissza a bevásárlókocsit, és miközben nézegettem, hogy húdejó, majdnem begyalogoltam egy 2 kilométer / órás sebességgel közlekedő kocsi alá.
Mondhatjuk, hogy jól jártam, pedig lófaszt: ha véletlenül a szórakozott bevásárlóember egy 1943-as amerikai egycentest adott volna nekem, akkor most nem a Holdon sörözgetnék, hanem egy tatabányai garzonból tekinteném át a birtokaimat az erkélyről, buzgón magyarázva a macskámnak, hogy minden, amit fény ér, a miénk. A háborús évek alatt a réz kellett töltényhüvelynek (ezekből később menő öngyújtókat készítettek), a fémhiányt pedig azzal próbálták áthidalni, hogy az amerikai pénzverde egy szériában réz helyett acélból gyárthatta az egycentest. A darabokat cinkkel borították, és baromi ritkák, annyira, hogy a legutóbbi árverésen egy darab egycentes egymillió dollárnál is többet hozott. A most előkerült darabot egy ifjabbik Don Lutes nevű jóember kapta vissza még valamikor 1947-ben az iskolai menzán, mai árra átszámolva valószínűleg alsó hangon az egész iskolát is megvehette volna belőle hetven évvel később. Ez az érme millióknál ugyan még nem tart, de ha az egycentes alapértékkel mérjük össze, azért a mostani kétszázezer dolláros licit sem rossz. Szinte hihetetlen, hogy hova lett az a sok érme: mivel acélból voltak, nem is nagyon tudtak volna tönkremenni, mégis ritkaságnak számítanak. Azért a helyetekben átnézném a kanapé párnái közötti rést meg a farzsebemet, hátha.
