Van egy nagyon menő cucc így tavasszal
Még sokkal jobb, mint a nagymacska-illatú parfüm.
Az újfokhagyma valami olyasmi, amihez kizárólag vidéki rokonok vagy veteményes birtokában juthat hozzá az ember, a hüvelykujj vastagságú bot végén lévő dagadt gerezdek, amit a boltban próbálnak ilyen néven kínálni, szart sem érnek. Az ember ősszel azzal a boldog reménnyel dugdossa el a fokhagymagerezdeket, hogy lesz itt még tavasz is, lassan el is felejti őket, aztán március környékén előtörnek az első levelek, és olyankor már el kell kezdeni a sonkára is gondolni (azt hiába dugod el a földbe, nem nőnek ki kis combok a veteményesben, ami azért valahol szomorú, a nyugati világ temetkezési szokásait figyelembe véve viszont furcsán megnyugtató is).
Az újfokhagyma egy hedonista, pazarló élvezet, tulajdonképpen a gasztronómiai pedofíliának ugyanaz a vadhajtása, mint a retekcsíra: megeszel valamit, amiből még lehetett volna valami sokkal hasznosabb dolog is, például egy retek, de már kora ifjúságában vérré, hússá és szarrá formálod, csak mert megteheted. Ennek a műfajnak a csúcsa a kaviár, de azt hagyjuk meg a hanyatló nyugatnak. Keletnek. Északkeletnek.
A recept egyszerű – nálunk most még mindig húsvét van, Jézus lokálisan benyomta a snooze gombot a telefonján, és elfelejtett feltámadni, no meg maradt még sonka is, meg amúgy sem sikerült kellő létszámban összegyűlni, amikor itt lett volna az ideje – és mostanra nőttek meg annyira az újfokhagymák is, hogy legyen értelme ennek az egésznek. Bónuszként akad némi medvehagyma is, ez vadon errefelé nem nő, de a kert egy árnyas részében elraktunk pár tövet, ott elvan. Igen, a húsvét arról szól, hogy legyünk minél büdösebbek, a sós sonkához meg meglepően jól csúszik a sör is.
A poszt leadképén pedig azért van két üres tányér, mert hátha lesz valaki, aki nem éhes (azt hiszem, én sem fogok gasztrofotósnak állni, ha már itt tartunk).
