Rick and Morty – Albert Camus kedvenc sorozata

A Rick és Morty első látásra egy groteszk rémálom a multiverzum legzseniálisabb tudósáról és az unokáiról, de a mélyére nézve egy komoly filozófiai kinyilatkoztatás. Azaz egy komoly filozófiai kinyilatkoztatás populáris megéneklése.

Nincsen semmi kifogásom az ellen, ha egy, a hétköznapi emberek számára értelmezhetetlen gondolat absztrakciója nem csak tudományos értekezésekben jelenik meg, hanem azt valamilyen eszközzel a népkultúra részévé teszik. Ezért nincs bajom a Mátrixszal, az Equillibriummal, a 1984-gyel, de még a Ghost in the Shellel sem. A metafizikai elméletek csírái ott motoszkálnak mindenkiben, de a rendszerbe foglalásuk gyakran az ellentmondásaik miatt gyakorlatilag kimaradnak az oktatásból. Persze, itt-ott töriből, filozófiafaktból lehet meríteni, vagy önszorgalomból sok pszeudóbölcsész elkezdi kapargatni a felszínt, de igazán soha nem kerülnek közel a témához.

És akkor jön egy ilyen szórakoztató faszság, mint a Rick és Morty.

Az emberiséggel egyidős az igény, hogy valami különleges okot keressünk a létezésünkre. Ezt mindenki a maga módján próbálja elérni: ki-ki a filozófián, a valláson, a tudományokon vagy akár a művészeteken keresztül közelíti meg a kérdést. Szerencsére a Rick és Morty alkotói a hetedik művészet sorozatra egyszerűsített cinikus faszkodásával próbálták meg megválaszolni azt, ami mindenkit foglalkoztat. Hogy a mondanivalója lényegéhez lemerészkedjünk, ott kell kezdenünk, amikor a sorozat egyik epizódjában Rick másik unokája, Summer kideríti, hogy tulajdonképpen egy nem várt terhesség eredménye és az egész élete egy nagy hazugság. Természetesen a lány összeomlik és az egzisztencialista cunami kezdetét veszi.

Morty persze válaszul a kétségeire beszámol arról, ahogy Rickkel együtt eltemették a saját testüket a hátsó kertben és ők egy másik valóságból jöttek.

Senkinek nincs semmilyen küldetése, senki nem tartozik sehova, mindenki meg fog halni. És most gyere, nézzünk tévét.

Van ennek egy rettenetően szép és megnyugtató üzenete, ami nem olvasható ki elsőre. Megsemmisítő a tudat, hogy nem azért jöttünk létre, mert valami különleges, világmegváltó szerepünk van a világban. Summer számára és mindannyiunk számára ez így is van, de Rick és Morty számára ez a valóság. Ők ketten szó nélkül megnyomorítanak egy párhuzamos dimenziót a legnagyobb jószándékkal és croenenbergi mutánsokat csinálnak mindenkiből, csak hogy aztán hagyják később a faszba az egészet. De közben számukra az élet teli van mindenféle olyan dologgal, ami izgalmas érdekes és legfőképpen mókás. Mint például együtt tévézni a kanapén.

A sorozat központi üzenete az emberi élet céltalansága és értelmetlensége. Már a díszlet is előkészíti az egész kilátástalanságot: végtelen univerzumban játszódik, azon belül végtelen mennyiségű dimenzióban, amiken belül végtelen mennyiségű párhuzamos valóságok léteznek. Tulajdonképpen már a körítésben bemutatja, hogy mennyire rövid életű, céltalan, pótolható és törékeny a létezésünk.

De ez csak annyira ijesztő, mint belenézni egy szakadékba. Elsőre persze mindenki megrémül, de tulajdonképpen nem más az élmény, mint két lábon állva előrenézni az utcán. Csak a kontextus más. Ha szembenézünk a valóságunk/valóságaink végtelen halmazával és annak véletlenszerűségével és céltalanságával, nyugalmat és megelégedést találhatunk az egyszerű élményekben: a barátokban, a családban és azokban a dolgokban, amiket úgy általában szeretünk csinálni. Ezek sokkal fontosabbak, mint bármilyen megoldhatatlan kérdés a létezésről.

És akkor ide is értünk Albert Camus-höz. Ha az öreg még élne, imádná a sorozatot. Az Abszurd, a létezés önellentmondása, a jelentőség nélküli, néma univerzum és az útkereső ember között feszülő feloldhatatlan ellentét az, ami a munkásságának üzenetét meghatározta.

Camus számára mi olyanok vagyunk, mint Sziszüphosz: hordjuk fel a köveket örökkön-örökké a hegy tetejére.

Camus azt mondja, hogy Sziszüphosz éppen azáltal, hogy mindennap véghezviszi munkáját, felismeri a helyzetét és nem szegül ellen az istenek akaratának, felette áll a sorsának. Elfogadja azt és valójában Sziszüphoszt boldognak kell elképzelni, fölötte áll mindennek. Amikor a létezés abszurditását felismerjük, az szenvedéllyé válik: az emberi létezés abszurd voltát elfogadva folyamatosan keresnünk kell az értelmet. Ami egyébként ott van az orrunk előtt.

Ricket nyilván felbassza a lét értelmetlensége és nem derűs elfogadással, vagy tagadással, vagy a rendszerből kilépéssel válaszol. Rick elfogadja, hogy a tudományos projektjei kivétel nélkül öncélú faszkodások, legyen szó akár a robotjáról, aki a vajat hordja neki az asztal túlfeléről (ami maga is egzisztenciális válságba kerül, egyébként), vagy akár a portálvetőjéről. Ahogy már korábban írtam, ő a legzseniálisabb teremtmény a multiverzumban, ennek ellenére idült alkoholista. Ha nem ő találja meg a nagybetűs igazságot, akkor ki fogja?

Rick tulajdonképpen az egyetlen reményünk arra, hogy felfedezi nekünk a tudományon keresztül a nagybetűs Értelmet. De mivel a felfedezések vagy a kalandok sorozata nem fog soha sem megkérdőjelezhetetlen igazságokat elénk tárni (ahogy egyébként a vallás és a művészetek sem), ezért a küzdelem az utolsó lehelletünkig folyik. Rick utazásainak is egyetlen nagyon fontos szerepe van: hogy építse a kapcsolatot az unokáival. És Rick ezt tudja. A látszat ellenére mást sem látunk, mint hogy az alkesz öreg a multiverzumban kószál a családtagjaival és remekül szórakozik.

A sorozat abban is zseniális, hogy nem idealizált nyáltengernek mutatja be a családi kapcsolatokat, de nem is viszi el a Family Guy szintű abszurditásba. Az egész család tematikát meglepően valószerű léptékkel tajzolja le és bár a családon belüli dinamikák igencsak messze állnak az optimálistól (ha egyáltalán létezik olyan, hogy optimális) és Rick kézzel lábbal próbálja bebizonyítani, hogy nála jobban senki nem szarik az egészre, azért Rick életének kizárólagos boldog pillanatai, amikor épp jó viszonyban van az unokákkal. Rick boldogtalan és az általános családi helyzetük több, mint kétségbeejtő.

Ami azt illeti, Rick szuperhős barátja, Madárszemély az egyik részben még fel is hívja a figyelmet arra, hogy Rick jelmondata, a “Wubba lubba dubdub!” valójában azt jelenti, hogy “Fájdalmaim vannak, kérlek segítsetek!” Rick nem boldog, hanem kimondottan feszült és nyugtalan. Ilyen értelemben véve, a sorozat egisztencialista mondanivalóját tekintve az első évad felfogható egyfajta expozíciónak is.

Az évadzáró egyfajta fejezetzárás: egy elképesztő házibuli után ha azaérkező szülők előtt Rick megállítja az időt, hogy kitakarítsanak. Az unokák és a nagyapa fél évre megállítják az időt és arra használják az egymásra fordítható időt, amit minden épeszű ember csinálna: együtt szórakoznak. Rick prioritásaira egyébként más, talán kicsit kevésbé nyilvánvaló példák is vannak. Amikor Summer beáll a Sátánhoz boltosnak, aki aztán rútul kihasználja, akkor a nagyapjával egymást szétkokszolva kigyúrják magukat és válogatott köcsögöket vernek össze, inkluzíve magát az ördögöt.

És persze az üzenet megfogalmazásában talán a legfontosabb részlet az az epizód, amikor Rick bebizonyítja az önzetlenségét és a prioritásait azáltal, hogy Mortyt visszaküldi a saját valóságába, miután azt együtt sikerül összebaszni és tulajdonképpen feláldozva magát beleveti magát a létezések közti térbe. És a camus-i gondolat megint kiütközik: Rick több értelmet lát az unokájával létrehozott kötelékben, mint bármilyen egzisztenciális kurvaanyjában. Baszni bele, nem?

A rettentően fontosnak tartott egzisztenciális útkeresésünk jelentősége gyakran elhalványítja azokat a dolgokat, amik igazán fontosak, amiket igazán élvezünk és megakadályoznak abban, hogy időt töltsünk azokkal az emberekkel, akiknek a társaságát igazán szeretjük. Rick egy példabeszéd, a bolygónyi agyával, az idült alkoholizmusával és a vitriolos faszságaival. Azt üzeni számunkra, hogy sokkal többet kellene azokra a kötésekre koncentrálni, amik igazán fontosak és hogy a többi valójában csak körítés. Az értelmetlenség, a minket körülölelő Abszurd mellett csak úgy létezhetünk, ha elfogadjuk a létezését.

A jelenkori ideológiai, politikai, vallási, tudományos és akár a társadalmi értékek is mind csak arra valók, hogy megpróbáljanak hamis általános értékeket közvetíteni a létezésünkre. Tulajdonképpen csak elszigetelnek. Jól összefoglalja, amikor az emlegetett részben Rick betekeri az utolsó csavart az ionikus deszibfirb…rullizálójába és cafrangokra szakadnak Mortyval, majd a megjelenő alternatív énje megpróbálja megnyugtatni a kiakadó Mortyt:

“Mi a helyzet azzal a valósággal, amiben Hitler feltalálta a rák ellenszerét? A válasz? Hogy ne gondolkozz rajta. Most szedd össze a hulládat és ássuk el.”

A Rick és Morty nem azt sugallja, hogy az egzisztenciális útkeresésünk nem fog folytatódni – ez a rendszer része. Azt a kérdést teszi fel, hogy miért is akarjuk feszegetni, ha egyszer a valódi értelmet megkapjuk a családon és a barátokon és az új élményeken keresztül. Ahogy Camus is sugallja, a hit valamiben, bármi legyen is az, az öngyilkosság, a rezignáció vagy a derűs elfogadás, csakúgy, mint a megbánás, a bűntudat általi önsanyargatás mind-mind felszámolja a körülöttünk lévő világ ellentmondásainak objektív felismerését. A hit, vagy a derűs elfogadás elmossák az emberi lét abszurditásának a tényét, az egyetlent, amelyben pedig biztosak lehetünk, az öngyilkosság pedig ugyancsak felszámolja az abszurdot, hiszen megszünteti a szembenállás két tagja közül az egyiket, az embert. A Rick és Morty belevágja ezt az arcunkba, amikor elássák a saját holttesteiket, hogy aztán végignézzék a faszságokon vitatkozó családjukat a tévé előtt, ahogy mit sem sejtenek az egészből.

Rick és Morty állandóan lázadnak. Életszabállyá változtatták azt, ami mindenki mást az öngyilkosság felé vinne: maga az erőfeszítés tesz minket szabaddá és a kő felcígölése a hegyre az, amit mi választunk. Mi választjuk a küzdelmet.

Az egyetlen dolog ami rémisztőbb a nemlétezésnél, vagy a céltalan létezésnél: ha létezünk, de igazából a létezésünket senkivel nem tudjuk megosztani.