Itt nincsenek cápák, nyugi!

We’re gonna need a bigger boat.

Amikor először jártam Horvátországban a tengerparton megkérdeztem a szállásadónkat, hogy vannak-e itt cápák. Egy lesajnáló mosolyt kaptam (na, még egy barom turista aki túl sok cápás filmet nézett), és biztosítva lettem afelől, hogy itt aztán nincs egy darab se, sosenem is volt. Hazatérve a nyaralásból utánaolvastam kicsit a témának, és igencsak meglepődtem. Tisztában voltam vele, hogy a Földközi-tengerben természetesen vannak cápák szép számmal, de ami szembe jött az megdöbbentett:

Igen, ez itt a nagy fehér cápa, Spielberg filmjeinek egyik főszereplője. Kicsit mélyebbre ásva nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak vendég a Földközi térségben, hanem konkrétan itthon van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy nem is olyan rég rendszeresen találkoztak a halászok és sajnos néha a vízi sportok kedvelői is kapitális példányokkal.

1987, Málta. Alfredo Cutajar zsákmánya egy tekintélyt parancsoló nőstény volt. A halász hajója mindössze 15 láb hosszú volt, a cápa sokkal nagyobbnak bizonyult annál, így természetesen esélytelen volt kiemelni a vízből. Lassan vontatva elérték a kikötőt ahol félig-meddig partra cibálták, de itt el is akadtak. A kikötőben lévő daru egyszerűen nem bírta el az állatot. Ezért visszatolták a vízbe és elvontatták egy másik kikötőbe ahol egy nagyobb daruval ki tudták emelni végül a cápát. Itt lemérték a hosszát, ami kicsivel több, mint 7 méter volt (ezt később megcáfolták, a becslések szerint „mindössze” 5 és fél méteres volt). A boncolásakor a gyomrában találtak egy egészben lenyelt kék cápát, egy három darabban lévő delfint, és egy teknőst.

A Földközi-tengerből kifogott fehér cápák körülbelül 80 százalékában delfinmaradványokat találtak a halászok zsigereléskor. Egyértelműen látszik, hogy ebben a térségben a delfin a fő táplálékforrás, szemben például a Dél-afrikai területekkel ahol ezt a hálátlan szerepet a fókapopuláció kapta. A másik fontos szereplő a tonhal, ami méretéből fakadóan megfelelő egy két tonnásra növő hal energiaszükségletének a kielégítésére. A környezetszennyezés és a túlhalászás mára megtizedelte mind a delfin mind a tonhal állományt, ezzel együtt érthető okokból a nagy fehér jelenléte is csökkent. Mára már odáig fajult a helyzet, hogy csupán néhány évente jelentenek észleléseket, a búvároknak pedig szinte esélyük sincs a víz alatti találkozásra. Amit ugye nem feltétlenül bánnak…

1989, Olaszország. Luciano Costanza lemerül a Baratti öbölben, hogy egy körülbelül 30 méter mélyen fekvő kábelről eltávolítsa a rárakódott szemetet, törmeléket. Fia Gianluca Costanza és barátja Paolo Bader a hajón marad. Costanzo a tengerfenéken rájön, hogy nincs egyedül, egy hatalmas nagy fehér jelenik meg, és elkezdi üldözni. A búvár pánikszerűen menekül és eléri a felszínt, ahol elkezd tempózni a hajó felé miközben ordítva segítséget kér. Paolo és Gianluca beindítja a motort és megpróbálják elérni a bajban lévő férfit, az azonban nem sikerül. A cápa megragadja a búvárt a mellkasánál és eltűnik vele a víz alatt. A kiérkező hatóságok megkezdik a kutatást, de csak minimális emberi maradványokat találnak, például egy lebegő májdarabot, amiért éppen a sirályok harcolnak. A tengerfenéken megtalálják a búvár felszerelését, amin egyértelműen látszik a támadás hevessége. A búvárpalackon mély karcolások, az ólomövbe beágyazódva pedig két kitört fogat találtak a vizsgálatok során. Ezekből tudtak tippelni az állat méretére, ami nagyjából 6 méter köré tehető. A fiú maga kéri a búvárokat, hogy fejezzék be a további kutatást, mert fél, hogy másvalakinek is baja esik a vízben.

Az ilyen heves támadás nagyon ritka jelenség, a cápa rendszerint egy harapás után odébbáll, ugyanis nem szereti az emberhúst. Legalábbis a mostani kutatások erre utalnak. Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért harap egyáltalán, esetleg geciségből? Nos, nem, kíváncsiságból. Ezek az állatok rendkívül érdeklődők, és ha felkelti valami a figyelmüket, akkor azt megvizsgálják. Mivel kezük nincs, ezért kénytelenek az állkapcsukat használni erre a célra, ami sajnos tele van borotvaéles fogakkal. Amennyiben sikerült egy embert „megvizsgálni”, az állat általában rájön, hogy ez nem az a táplálékforrás amire ő kifejezetten vágyik, és odébbáll. A sérült embert ez persze már ritkán vigasztalja, épp azzal van elfoglalva, hogy még az elvérzés előtt kiérjen a partra. Nem túl kellemes elfoglaltság.

Szerencsére azonban nem kell attól rettegnünk, hogy belebotlunk a nagy fehérbe miközben mondjuk az olasz tengerparton pancsikolunk. A 2000-es évekre az észlelések extrém ritkává váltak, a cápák ritkán jönnek ki partközelbe, a mélyebb déli vizek felé húzódtak, valószínűleg követve a táplálékforrásaikat. Elvétve akad egy-két eset, ami bizonyítja, hogy néha még jelen vannak az adriai térségben például.

2003, Horvátország. Jabuka szigete mellett a halászok hálójába akad egy 5.7 méter hosszú példány, és nem sikerül kibogozni a hálóból. A fedélzetre emelik ahol elég hosszú haláltusa után az állat végül kimúlik. A halászok tudják, hogy ha egy ekkora döggel behajóznak a kikötőbe, akkor másnap a horvát tengerparton hirtelen rengeteg hely lesz, mert a turisták többsége a víz közelébe sem lesz hajlandó menni. Megszületik a mesteri terv, pár fogat megtartanak szuvenír gyanánt, a testet pedig visszalökik a tengerbe. Az eset természetesen nem marad titokban, a helyszínen készült fotó kiszivárog a médiába, és óriási botrány kerekedik.

2008, Horvátország. Damjan Pecek Vis szigete mellett szigonnyal halakra vadászik, amikor egy körülbelül 5 méteres cápa támadja meg. A bal lábát éri harapás, de sikerül megúsznia ennyivel az esetet, ugyanis a hal kopoltyúit tépve és a fejét püfölve sikerül azt elriasztania. Nagyon valószínű, hogy a búvár övére fűzött elejtett halak miatt történt a támadás. Ez volt az utolsó eset, azóta tudtommal nem történt incidens.

A környezetvédelmi rendeleteknek köszönhetően a tonhal állomány szép lassan magához térni látszik a térségben, érdekes lesz megfigyelni, hogy vajon ez visszavonzza-e a nagy fehéreket az északi vizekbe. Én pedig soha többé nem fogom elhinni senkinek, hogy „itt  nincsenek cápák”.