Örökség
Nem tudom, hogy mit fogok örökölni az apámtól – mi lesz az, amit ráncos kezekkel fogok markolászni a verandán ülve, hogy ez még az apámé volt. Apámnak még megvolt az a kiváltsága, hogy nem kellett ezen filóznia, mert a szüleinek nem volt semmije. Ezért sok minden nincs is, amihez kötődnie kellene. Ajándékok se nagyon voltak, vagy ha igen, azokat az idő már elemésztette, mint azt a holdautót, amit a lemezárugyárban tákoltak össze a munkások és én még játszottam vele a nappali linóleumán.
Apám autói mind szétrohadtak, amit meg használ remélhetőleg sehol nem lesz addigra, mire az öreg elmegy. Azok a csodás memento morik, amik kedvenc könyveimben, filmjeimben szerepelnek lassan a történelem homályába vesznek, vagy elképesztően gazdag emberek kiváltságai maradnak, akik elképesztően drága “apám órája” intézményeket tudnak fenntartani. Mert az átlag használati tárgyak már az optimalizált élettartam (alusisakosoknak tervezett avultatás) miatt már nem képesek akár csak egy évtizedet is átvészelni.
Apám tévéje, apám számítógépe, apám ebook olvasója, apám kocsija és apám mikrosütője már rég nem azok a tételek, amik felett sírva lehet gondolkozni azon, hogy egyszer mi is csak ennyit hagyunk hátra és addig kell minden olyan dolgot megcsinálni, amit szeretnénk.
A tartós dolgokból, a cuccokból, amikhez ragaszkodni lehet, a “10 dolog, amit kivinnél az égő házból” listák örökös tagjaiból viszont olyannyira túlbiztosítjuk magunkat, hogy egyszerre apám fényképezőgépe helyett apám fotósfelszerelését generálunk, apám órája helyett apám óragyűjteménye lesz, apám lézere helyett meg egy teljes szerszámgyűjtemény. A tárgykultusz és a csodás tárgyak halmozása mostanra oda vezetett, hogy a hobbik hajszolása közben sokkal nagyobb teret engedünk a motyók folyamatos csúcson tartásának és pont a szabadidőnk élvezete marad ki a képletből.
Írtam korábban, hogy mennyire megváltoztatta a viszonyomat a kamerákhoz a filmes fotózás a közelmúltban: törekedtem arra, hogy a létező legegyszerűbb felszereléssel érjem el azt az érzést, hogy a hobbimat űzöm és nem a kedvenc használati tárgyaimmal onanizálok. Sajnos azonban nehéz a vásárlás okozta instant jutalomérzést levetkőzni. A konszolidációra meg kevés esély van, mert a fejünkben élő skót nem engedi, hogy az egyébként “jó lesz még valamire”, éppen hogy csak birtokolt, másodlagos dolgokon továbbadjunk.
Az eredmény a tökéletesség hajszolása közben felhalmozódó, sosem használt cucc, amire igazából semmi szükségünk nincs. Nem lesz egyetlen horgászbotunk, egyetlen óránk, egyetlen atomtengeralattjárónk, amihez ragaszkodunk, amit tovább örökíthetünk. Lesz helyette egy zavarbaejtő szeméthalmunk. Az elemeinek a létezését egyenként tudjuk igazolni, ezért nem adunk túl rajtuk, vagy mert csak simán realizálnánk a veszteségünket, amit a birtoklásukkal okoztunk. Gyakorlatilag egy gazdasági rémálom. Gyűjteménynek nevezzük, pedig közben a mohóságunk mementója. Gandhi elbőgné magát a faszba.
Vajon morálisan mennyire a feladatunk kiválasztani a legjobb dolgot és keveset birtokolni? Vajon az erőforrásokat óvnánk ezzel, vagy a gazdasági berendezkedésünket löknénk a szakadék felé? Vajon lesz-e igénye a következő generációnak nagyapa órájára? Vajon van-e egyáltalán bármi értelme a birtoklásnak, vagy csak a félelem okozza, hogy a minket körülvevő dolgok nélkül nem lennénk semmik?
Lehet, hogy ezekre a kínzó kérdésekre nincs is válasz, csak van az a kínzó üresség, amit a birtoklás miatt érzünk. Amikor még vársz valamit, hogy legyen, de
89 comments