Csőmozi #168: Nadrágszerep – Hannie Caulder
Raquel Welch jól néz ki, de azért nem egy Eastwood.

De még csak nem is Van Cleef. A brit Tigon stúdió egy szál hazai nagyágyúján kívül amerikai színészekkel, spanyol helyszínen forgatott spagettiwesternje kísérlet az ikonikus női pisztolyhős megteremtésére. Hogy nem jött össze, a közepes rendezésnek (Burt Kennedytől) és az annyira mégsem ikonikus női bálványnak köszönhető, aki szomorú módon nemigen tud kilépni a szexobjekt bőréből, és ez nem csak a nyálcsorgató kanparasztok hibája, sokkal inkább a recsegő, nem túl konzekvens művészi koncepcióé, meg talán azé is, hogy igazságtalan bárkit a Névtelen Szöszihez vagy Mortimer tábornokhoz mérni, még ha a szőkeség itt éppen passzol is.

Taszító szexista heherészéssel mondhatnánk, hogy a címszereplőből nem sajnálták a belevalót, de ez (1971) a spagetti alkonya mellett még a természetes szépség kora, másrészt a szexista heherészéstől már a bevezető elveszi a néző kedvét. Szakadt rablóbanda sunnyog be fényes nappal a tornácon horkoló federales orra előtt egy mexikói bankba a világ végén, majd egy hősködő alkalmazott miatt kitör a mészárlás, cseppet sem félrenézve, vérbő fröcsögéssel, amin csak a túl festékszínű vér enyhít valamennyit. (Előtte a műre nem jellemző formabontó invencióval pár másodpercig lehetetlen szögből, a duplacsövű sörétes csövéből látni a hullajelölteket.) A karakteres arcú karakterszínészek (Ernest Borgnine, Jack Elam, Strother Martin) játszotta Clemens-testvérek ezután komikus vagy annak szánt, toporzékolós burleszkjelenetek során át bukdácsolnak közepes nevettetőként, a közbeeső időt egy-egy csuklóból lezavart gyilkossággal vagy nemi erőszakkal kitöltve. Utóbbi áldozatául esik a főszereplő, előbbiének a férje egy menekülés közben feldúlt tanyán, megint csak egyáltalán nem félrenézve, ami a fenti kilengésekkel legalábbis furcsa hatást kelt, és a hagyományos irányultságú férfi műbefogadót is kínos helyzetbe hozza (a nőiről fogalmam sincs, remélem mesélnek), hiszen a kedvesen bumfordi rapisták szemén át ismerkedik meg a megalázott szépséggel. A hanyagságból életben hagyott Hannie eastwoodosan nyakába terített egy szál pokrócban indul neki a bosszúállásnak.

Földönfutó nőként persze kilátásai meglehetősen sötétek, ha össze nem futna a matektanár kinézetű, szakállas és szemüveges profi fejvadásszal, Thomas Price-szal (Robert Culp, bár a hobbifejvadász valószínűleg ritka). A gender-felhangoktól sem mentes ismerkedés (ki kiben bízik, és kinek ki tárazza ki a fegyverét) után a profi hajlandó magával vinni a nőt, mexikói fegyverkovács barátjához (a fenti nagyágyú, Christopher Lee, azaz Bailey lesz az). Talán senkit nem lep meg, hogy a fejvadász komor külseje érző szívet takar, és mivel fajtársainál kevésbé kangörcsösen viszonyal Hannie-hez, és inkább a bosszúvágya komolyságát vonja kétségbe, a jégkirálynő szíve megolvad ugyanúgy dobog tovább. A két számkivetett a családi idillel a mexikói tengerparton találkozik, Bailey sok kicsi niñoja képében. Itt megkezdődik Hannie kiképzése, a fennmaradó időben a kéz a kézben andalgásig jutnak. A giccs tetejére Al Di Meola alkonyi cameógitározása teszi fel a nyálcseppet (pfuj), bár a zeneszerző, Ken Thorne sem egy Morricone, legfeljebb a digós túlzásokat sikerült eltanulnia drámai nyenyerészéséhez.

Hannie hasadt szerepéről a lényeget pont a férfiak (Bailey és a vendége) mondják ki a naplementében („férfi akar lenni” – „sose lesz belőle”). Meddő dolognak tűnhet egy nyilván tényleg csak a külseje miatt beválogatott színésznőn ezt leverni, de hát mit lehet tenni, ha ez a helyzet, és a mű sem erőlteti magát, hogy mást mutasson, lásd pl. a híres nadrágszűkítő jelenetet a dézsában (megcsodálható a nyitóképen). Egy elhibázott letartóztatás során Price-t hasba késeli a Clemens-testvérek feje, ő pedig konveniens módon bele is hal a ránézésre nem túl súlyos sérülésébe, sőt még orvost sem hív hozzá senki, feltehetően a dráma kedvéért, meg azért, hogy újabb ok maradjon a bosszúra. Bár a kedves (csak minden másnap random emberölő) csirkefogó Clemensék ritkulásával tulajdonképpen a „családfő”, Emmett (Borgnine) vérszomja is teljesen jogossá válik, így a végső leszámolásnál két sokszoros gyilkos kergeti egymást az elhagyott börtönben. Nem mellékes, hogy a titokzatos, fekete öltönyös „Prédikátor” nélkül, aki addig összesen egyszer bukkant fel a filmben Bailey ügyfeleként, a bandita simán kinyírná Hannie-t és ennyi. Kissé hajánál fogva előrángatott belépőjének hála viszont a sokat szenvedett asszony megmenekül, és az utolsó ügyfél hulláját lóháton apportírozva a legközelebbi korrupt seriffség felé menetel bele a messzeségbe, borzalmas záró nyálária kíséretében. A nemrég elhunyt (sőt idén, de utálom ezt a fordulatot) Welch művésznő egyik nagy sikere tehát se nem kiemelkőden stílusos (jó, a nadrág és a kalap azért fasza), se nem eredeti, de főhőse nyers vonzerejének hála bevonult Mr. Tarantino kedvencei közé, és ez bármely filmnek elég az örök élethez.



Post Comment
You must be logged in to post a comment.