Őszi séta az erdőben

Amint azt már zsenge ifjúságunkban megtanulhattuk, a som hoz elsőként virágot tavasszal, van, aki azt is tudja róla, hogy szerszámnyélnek utolérhetetlen, és persze aki eleget nézte annak idején a Tenkes kapitányát, nyilvánvalóan egy somból készült botra vágyik, amiből egy pillanat alatt előállítható a szegényember legkiválóbb fegyvere, a fokos. Az tuti, hogy jó fája van, én két botot szárítok éppen, hátha egyszer veszek egy fokosfejet (igen, tudom, Blue-nak nyilván van több is, Vau meg most rendel egy konténernyit Kínából). Késnyélnek is jó, egyébként tényleg szép.

De a som hoz gyümölcsöt is (ez nem túl meglepő, a legtöbb növény csinál valami hasonlót), ezt pedig meglepően kevesen ismerik és fogyasztják. Ha már gombászni indultam az erdőbe, de az esőn és egy hiperaktív kutyán kívül nem találtam mást (oké, a másodikat én vittem magammal), legalább szedtem egy kis somot.

Alapvetően ezt korábban kellett volna megtenni, bár nyersen akkor a legfinomabb, ha már túlérett, és mélybordó színe van, különben baromi savanyú – ami engem sosem zavart, de hát nem is vagyok normális. Sok benne a C-vitamin meg a többi jóság, úgyhogy még jót is tesz az embernek, de mivel kevés a húsa és nagy a magja, pálinkát főzni belőle meglehetősen nehéz. Ennek ellenére megteszik, amit meg is értek – a birspálinka mellett ez egy másik burzsuj becsípődésem lehetne, ha többször lett volna alkalmam kóstolni. Birshez hálistennek néha azért hozzájutok.

A másik felhasználási területe a lekvár. Alapvetően nem vagyok nagyon lekvárpárti, de ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt: soha életemben, még a huszonnégy darabos iskolai vízfestékkészlet legszebb gombján sem láttam még ilyen szép karmazsinszínt, mint amilyen ez a lekvár. Jó savas, úgyhogy nem is barnul be, és ha egyszer őzhúshoz jutok, tuti, hogy kínálok mellé belőle. A növény az egész országban viszonylag elterjedt, úgyhogy bárki nekivághat a gyűjtésének, állítólag egyesek sós-ecetes vízben még zölden is elteszik, így terem a magyar kapribogyó – mondjuk valószínűsítem, hogy szinte ehetetlenül savanyú úgy, de jövő tavasszal tutira megpróbálom.

A hegyen készült fényképem pedig kiváló ráhangolódásul szolgál vau szokásos hétfő reggeli hétindítójához.

(Fanyalgók figyelmébe: linkelhettem volna Som Lajost is. Na ugye.)