Csőmozi #191 – Apám, add el a házat: Malpertuis

Gótikus horrornak álcázott, művészkedő flamand művészfilmre vágyik a kedves olvasó a ’70-es évekből? Jó helyen kotor.

Ha egy művész, megszabadulva a disznófejű kapitalisták kívánalmaitól végre ledobja láncait és világra ellheti belső gyermekét, amit mindig is akart, az többnyire örömteli esemény. Kivéve, ha a gyermek kicsit púpos, kicsit dongalábú, és mindezzel együtt első percétől a lét egzisztencialista leglényegéről hadovál alig hallhatóan. Ez történt pl. John Boormannal, amikor a Gyilkos túra (Deliverance) sikere után úgymond kitöltetlen csekket kapott, és meg is önmegvalósította belőle minden idők egyik legzavarbaejtőbb filmikus objektumát, a Zardozt (egy jobb világban talán itt is szó lesz róla, egyelőre annyi, hogy ahogy egy másik recenzor fogalmazott réges-régen, egy ilyen mozgókép puszta létezésétől minden tisztességes cinefilnek le kell fonnia a bokáját, és tényleg). Az ennyire nem nagy, inkább közepes ágyú Harry Kümel a Sötétség lányai kortárs art-vámpírfilmje segítségével kalapozta össze a pénzt szóban forgó művére.

A net vadonjában kóborló horrorbuzi egyből kattint, ha a sors istenei, akarom mondani az algoritmus elé dobja az előzetest: penészes díszletek, mindent túllihegő, kifestett szereplők, az alvilágba émelyítően tekergő lépcsők, egyszóval minden, amit mondjuk egy fasza Hammer-horrortól vagy korai Mario Bavatól várhatnánk. Orson Welles viszont még ott sem nagyon volt, hű, miféle elveszett filmtörténeti ereklye sarkába botlottunk?

Lekapargatva a leletet tényleg megdöbbentő artifakt bontakozik ki, csak nem a jó értelemben. A már-már perverzen tökéletes fiúszépség, Mathieu Carrière, azaz Jan kiköt egy meghatározatlan, látszatra XIX. századi kikötőben, hogy szőke görög (rontóc, rontóc) istenifjúként visszatérjen ősei hajlékába, Malpertuisba. A közbeeső epizód a matróztársakkal a züllött weimari nyilvánosházban csak az eleje a gyerekesen felnőtteskedő (nem tudom szebben mondani) tartalomnak, ami vár ránk. A címszereplő udvarházban komplett, elfajzott család lakik, rezidens boncmesterrel, hivatását komolyan gondoló vicceltem, álszent és mihaszna pappal, perverz tatával, leláncolt őrülttel a lépcső alatt, vészjóslón kötögető párkákkal, akarom mondani erinnüszökkel. Fenébe, hát nem elrontócoztam, bár egy idő után kerek perec Alectónak szólítják az egyiket nővérei is, hiába tiltakozik, hogy ő Nancy. A fent említett nagy ember, Welles Cassaviust, a legfelső emeleten haldokló pátriárkát játssza, karrierjének már nem is lefelé ívelő, hanem a gödör legalján öngyalázó szakaszában, bár az ő jelenléte a játékidő elején óhatatlanul kölcsönöz (bizonyára kamatos kamattal) némi súlyt (haha) az egésznek.

Az örökhagyó halálával elszabadul a belharc, Cassavius ugyanis kikötötte, hogy t. családja csak addig részesül bármiben, amíg nem hagyja el a házat. Nagyszabású titkokra, menő gótikus cselszövevényekre aki vár, nagyot csalódik, a dedós művészkedés szerelmesei ellenben megtalálják a számításuk. Az egymásra dobált, egyre gyengébb, mindazonáltal egyre elszálltabb nagyotmondásokra itt nem térek ki, legyen elég annyi, hogy a leheletfinom jelképrendszer egy beboroskólázott, évismétlő bölcsész eleganciájával rágja a szánkba (pfuj), az egész család minek az allegóriája, bár ezt 3 általánossal addigra kitalálta mindenki. A nem szándékos röhögtetés a fináléban éri el csúcspontját, ahol először éhező afrikai kisgyerekek bevágott képei égetik képünkre a bőrt, milyen képmutatók is vagyunk, aztán Jan egy jelenkori (1971-es) diliházban lép ki a zuhany alól ébred, téboly eszelős tükörképe volt tehát az egész? Ha a kedves érdeklődő ezt lenyűgöző fordulatnak találja, itt nézheti angol felirattal, itt magyarral, bár akkor is, ha nem, és csak sima szerencsétlenségturista.