A 80-as évek rock zenéi #2 – Akik megpróbáltak túlélni

A legutóbb arról írtam, milyen is volt megélni a 80-as éveket.

A 80-as évek rock zenéi – tényleg olyan gagyi volt?

Most azokról írok, akik megpróbálták túlélni a 80-as éveket. Spoiler: előre megmondom, nem sokuknak sikerült.

Kezdem egyik kedvenc bandámnál, a White Lion-nál (címlapon). Róluk (aki nem ismerné) annyit érdemes tudni elsőre, hogy a Bon Jovi nagy ellenlábasának tartották abban az időben. Volt egy Van Halen stílusú, de annál olaszosabban virtuóz gitárosuk, bizonyos Vito Bratta, akit már akkoriban az egyik legnagyobb tehetségnek tartottak. Egészen addig, míg egy kézsérülés miatt abba nem kellet hagynia az aktív zenélést. Ami egyben (a grunge hullámtól függetlenül) a klasszikus White Lion végét jelentette.

A klasszkis felállásét. Mert, mint említettem, voltak, akik nem adták fel. Mike Tramp a banda dán származású énekese egy ilyen fickó. Újraszervezte a White Lion-t, sőt a második „bukás” után (mert hogy közben a megváltozott zenei közízlésbe sehogy se fért bele a fehér oroszlán) létrehozta a Freak of Nature nevű bandát, ami a WL örökségétől végképp megszabadulva valami komolyabbat alkothatott a sötétebb, borongós műfajban is. Megmutatva, hogy aki tud, az tud, és nem a spandex-gatyán, vagy a flanel-ingen múlik a dolog.

A Freak of Nature „The Tree” című száma például az egyik kedvencem. Van benne valami David Attenborough-s feeling, ugyanakkor nagyon-de-nagyon komor. Elgondolkodtató – ami egy rock/metal nótától kissé szokatlan. Minden meghallgatás után még percekig magánál tart. De, lehet, hogy csak én vagyok érzékeny.

Mindenesetre Trampnak sikerült átmentenie magát a mai korba. Még ha nem is oly sikeres, mint volt a 80-as években, de azért az mégis csak valami, hogy őt nevezte országa (Dánia) az Eurovíziós Dal Fesztiválra 2021-ben.

Egy öregedő rockert. Aki képes volt megújulni. Nem ült a 80-as években elért babérjain, hanem úgy próbált adaptálódni, hogy közben nem adta fel (és nem adta el) önmagát. Azt a blúzos/rockos stílust, amit jellegzetes „nyafogó” énekstílusával oly tökéletesen képvisel. Én mindig is imádtam őt (jobban, mint Bon Jovit).

Ő egész életében azt csinálhatta, amit szeret, amihez ért: a rock’n’rollt. Korszakokon átívelőn, megújulva, ha kell, ám mégis felismerhetően jellegzetesen. Fél életétét az USÁ-ban, a másik felét Dániában leélve. Nem sok ilyen szerencsés muzsikus van.

Talán még a Quiet Riot tagsága hasonlóan nagy túlélő. Ők mind neves zenészekkel folytatták karrierjüket és más bandákkal csináltak hírnevet. A többi 80-as sztárból Kip Wingernek betett a „Beavis & Butthead”, és bár kiadott azóta pár rá jellemzően dallamos ám kemény lemezt, ma inkább komolyzenei kompózerként tevékenykedik (és nyert Grammy-díjat). Tamie Downe (Faster Pussycat) is csak küszködik a kettészakadt banda egyik felében, és az indusztriális zenei kitérő után végre kezd visszatérni a FP-s gyökereihez. A Cinderellának is vége, hiszen a gitárosuk *Fred Coury nemrég sajnos örökre eltávozott. A Warrant is elvesztette énekesét (Janie Lane) és a Stryperre is lesújtott isten átka.

Mind eltűntek, feloszlottak vagy illegalitásba vonultak. Egyesek átigazoltak más bandákba, másokból stúdió zenész lett, volt, aki letette a hangszert és visszament a privát életbe – mindenki úgy próbált túléni, ahogy tudott. De talán egyiküknek sem sikerült annyira folyamatosan jelen lennie azóta is, mint Mike Trampnak. Ő az egyik nagy túlélője a 80-as éveknek.

Nekem most hirtelen nem is jut eszembe más…

De, ha volna ilyen, írjátok meg kommentben!

A glam tehát meghalt. Vagyis, csak majdnem.
Mert van pár banda, akik viszik tovább a hagyományokat.
De, ez már egy másik sztori… (lesz)

Addig is,
a Metál ereje legyen veletek!
\m/

*Nem Fred Coury halt meg (ő a Cinderella dobosa volt, és köszöni jól van), hanem Jeff LaBar gitáros.(Jeffrey Philip LaBar, March 18, 1963 – July 14, 2021).
Elnézést a tévedésért!