Csőmozi #109: Csak erre a sokk-kezelésre jöttem – Shock corridor
Illetve futott még a Nem vagyok teljesen riporter alcímként, bár a poént ellőttem tavaly Anthony Perkins anno nálunk forgatott horrorjára.
Samuel Fuller a klasszikus és Új-Hollywood, úgyis mint a ’70-es évek elejétől kezdődő reneszánsz (Coppola, Spielberg, Lucas, Scorsese többek közt) megteremtéséből ugyanúgy kivette a részét, vagy inkább a mellékágakon, ám távolról sem másodvonalban működött az olyan bevett és nagyon amerikai műfajokban hosszú pályafutása során, mint a western (Forty guns) vagy a háborús film (Nagy vörös egyes). Némi renitens, transzgresszív hangvétel mindig jellemző volt rá az ítészek szerint, hogy az olcsó, olykor az exploitation határán billegő gyártási körülmények vagy a belső iránytű miatt, az további ítészek vitáinak tárgya. Shock corridor c. filmjét diliházi helyszíne miatt rendhagyó noirnak szokták besorolni, szerintem inkább társadalmi célú melo-rémdráma: ha önös érdekből próbálsz visszaélni az állami mentálhigiénés intézményrendszer erőforrásaival, ráfaragsz. De mi is áll az ügy hátterében?
Johnny, a szenzációhajhász riporter (bár amelyik nem szenzációhajhász, rossz pályára ment) életszerű ármányt eszel ki a Pulitzer reményében: elmebajt tettetve épül be a sárga házba, hogy lerántsa egy ott történt, kiderítetlen gyilkosság rejtélyének a lepléről a vizes lepedőt. Hogy mitől volt olyan fontos ennek az egy szál ápoltnak a kinyírása, szintén kiderítetlen, a cselszövevénybe az ambíciózus legény bevonja a szerkesztőjét és a sima téglaarcú ázsiai pszichiáterét, dr. Fongot, aki Freud és Jung arcképe alatt trenírozza a method acting szerint már hosszú ideje. Hősünk sokat szenvedett nője, Cathy énekes vetkőzőszámokat ad elő a pénz miatt, de a tervet közös romantikus jövőjükre (mármint Johnnyval, nem a vetkőzőszámokkal) veszélyesnek ítéli és hisztérikus jelenetben távozik. Előtte még odaveti: „Hamletet Freudnak írták, nem neked”, aha, tisztességes műfaji filmhez még elég fontoskodó az Euripidész-idézettel fitogtatott egetverő irodalmi jártasság az elején („akit az istenek el akarnak veszejteni, előbb az eszét veszik el”, bár az internet szerint ezt Petőfi Sándor mondta).
Meggyőző teljesítményével és egy váró szétverésével Johnny felvételt nyer az intézménybe, innen a címadó folyosó (a helyiek hátborzongatóan flegma szójárásával az „Utca”!) lakóinak bizalmába férkőzve rakja össze a darabokat. A szekvencia ismétlődik, a bomlott elme ösztökélve nagy nehezen visszapöccinthető a lucid állapotba, ha pár pillanatra is, innen a szemtanúk fejenként egy-egy szót tesznek hozzá a konyhai késes incidens elkövetőjének kilétét megadó mondathoz. A gyogyósok az amerikai múlt vitatott korszakait képviselik, Stuart, a kollaborációval vádolt koreai veterán pl. polgárháborús déli tábornoknak képzeli magát, Trent, a néger úgy internalizálta az ellene irányuló rasszizmust, hogy maga hímezget fehér csuklyát és rendez niggerveréseket, stb. Pagliacci, a testképzavaros (nem dagadt ő, csak félreismert) amatőr énekes csak áriázgat, nem tudom, ez az amcsi néplélek melyik sokkját reprezentálja, bár lehet, hogy nem figyeltem.
A fő kétség viszont, igen, jófelé találgat a kedves olvasó, vajon képes lesz-e az öncsalástéboly kétarcú örvényének a mocsarában megőrizni ép elméjét a pökhendi riporter? Cathy egyre gyakrabban mered könnyek közt egy-egy furcsa rezzenésre szerelmese arcán! A források szerint borzongató, az emberi lélek setét oldalát kompromisszummentesen feltúró, edgy, noir és így tovább alkotásban ez a szenvedélyes konflikt gyermeteg effektusként jelenik meg: az alvó Johnny vállán a seggében fején pávatollat viselő, tollboás nője jelenik meg kisördögméretben, mintha Disney-mesében vagy Tom és Jerryben lennénk, és kelti fel féltékenységét botrányos szövegével. Az amerikai ártatlanság utolsó pillanataiban (1963), pár perccel Kennedy lelövése előtt a kertvárosi közönségnek ettől még lehet, hogy mindene felállt, ma már menthetetlenül eljárt felette az idő, csakúgy, mint a másik elkefélt (haha) sokkírozó jelenetben a nimfomán nők rohamától, ugyan milyen gyógyintézetben történne ez meg? A művészi ambíciót a fekete-fehér filmbe illesztett színes álomjelenetek és emlékképek jelzik, értik ugye, vagy lehet, hogy éppen nem volt egyszínű stock felvétel a kamakurai óriás Buddháról vagy egy vízesésről. Az erkölcsnemesítő tanulságot a végéről nem lövöm le, az első bekezdés utolsó előtti mondatából egészen kevés képzelőerővel is kitalálható.
