Azok a nyolcvanas évek #3 – soha nem értek véget?

Harmadik epizódjához érkezett az eredetileg egyrészesnek is sok trilógiánk.

A legutóbbi alkalommal a korábbi összefoglaló után az évtized első felét szemléztük és szem nem is maradt szárazon. A záróakkord Tarzan Boy után már talán sokan azt feltételezhették, hogy rosszabb nem jöhet, de az csak egy lokális mélypont volt, a java csak ez után következett.

Azok a nyolcvanas évek #2 – a rettenet folytatódik

Valamiért továbbra is szerettek szenvedni és nem lenne méltó, ha az évtized második felét a Billboard és UK Top 100 csártok alaposabb áttanulmányozása nélkül parlagon hagynánk.

Mert abban talán már egyre többen osztjátok azt az általános vélekedést, hogy a nyolcvanas évek volt a zeneipar legsötétebb korszaka, rosszabbnál rosszabb előadók pocsék, kitörölhetetlen dallamtapadást okozó felvételei lopták be magukat a tudatalattinkba, hogy teljesen váratlanul előtörjenek a legapróbb zenetöredék hallatán, évtizedes távlatban is sajgó fájdalmat okozva, ahogy rég elfeledett sebek tépődnek fel.

Folytassuk tehát képzeletbeli utazásunkat 1986-ban, az évben, amikor a Top Gun és a The Final Countdown taroltak a mozikban és sajnos felverekedték magukat a slágerlistákra is. A legrosszabb azonban csak akkor következett be, amikor megszületett a sláger, ami később egy vállalhatatlan tetőcserép reklám (Jaminááááá) zenéjeként a legborzasztóbb szarszóvicceket idézően inkarnálódott újjá.

1986 – Status Quo – In The Army Now

Ugorjunk is inkább egy évet, hogy a Karaoke-bárok egyik legsikeresebb halandzsázósához érkezzünk, ezt mindenki elő tudja adni akár súgógép nélkül is, aki kellően a pohár fenekére nézett. A következő lépcsőfok a láthatatlanság, de már ezen a szinten néhány arribariba, portííszereportísszereee kiszólással színesebbé tehetjük mások estéjét is, látványba fajulva léggitározással feldobva a produkciót.

1987 – Los Lobos – La Bamba

A következő, 1988-as esztendő elhozott két olyan felvételt is, amiket már a minisorozatunk első adásában felemlegettünk, a magas csöcstartalmú Boys című nótát Sabrinától és a válltöméses biciGlinadrágos stílus megalapítóit, a Milli Vanilli ugrálóduót. Mégsem ők azok, akik egy mélyütéssel átvehették volna az év leggonoszabb húzásáért járó különdíjat, hanem Cliff Richard, akinek a negédes, zenedobozos, bülbülhangú karácsonyi rettenete évről évre visszatér a szupermarketek eladótereibe, megkeserítve az amúgy is nehézségekkel és gyűlöletes, egymás sarkát taposó embertömegekkel terhelt időszakot.

1988 – Cliff Richard – Mistletoe and Wine

Ami viszont ez után következett, arra  tényleg senki nem lehetett felkészülve. Máig nincsenek rá szavak, beindult valami őrület és a legrosszabb szappanoperákra hajazó történetet seggriszálással összezavaró katyvasz megágyazott a későbbi Macarena és Ketchup Song (Asereje) vállalhatatlan sikereinek.

1989 – Kaoma – Lambada

Ráadásként, hogy valami feszültségoldóval zárjuk mai adásmenetünket, a sok nyolcvanas megpróbáltatás után pár pillanatra átröppenünk a kora kilencvenesekbe, a sok valami régi után következzen valami új. Valami kék.

Enjoy.