Azok a nyolcvanas évek #2 – a rettenet folytatódik

A fene se gondolta volna, hogy ennyire szerettek szenvedni, de ha már így alakult, nem vesszük félvállról a feladatot.

A legutóbbi nyolcvanas évek zeneposzt rendszeres és rendszertelen olvasóinkban (kik vagytok mindketten) váratlan nosztalgiát ébresztett.

Vasárnap esti frász – azok a nyolcvanas évek

De hát kik vagyunk mink, hogy pálcát törjünk különféle ízlésficamokon? Ha ez kell, hát ez kell, márpedig ha ez kell, akkor megadatik.

A nyolcvanas évek volt a zeneipar és a popzene talán legsötétebb korszaka, rosszabbnál rosszabb produkciók és előadók emelkedtek teljesen indokolatlanul a slágerlisták élvonalába és hihetetlen módon máig rettenetes dallamtapadással kínozzák egy-egy rosszul sikerült véletlen folytán az ártatlan belehallgatókat.

Egy állítás akkor hiteles állítás, ha tartozik hozzá evidenciális tényfaktum, amivel önnön magát vitathatatlanná és megcáfolhatatlanná teszi, úgyhogy feltúrtam a Billboard és UK top 100 csártokat, hogy nektek ma már ne kelljen és összeválogattam évek szerint az évtized első felének borzalmait.

Csakis erős idegzetűeknek ajánlom, nullára levett hangerő mellett és befogott fülekkel meghallgatni.

Én szóltam.

Egyes értelmezések szerint az évtized első éve az 1-es végű és 1980 még nem tartozott a nyolcvanas évekhez, mert a naptár szerint nulladik év sem volt. Ez persze hülyeség, de tegyünk úgy, mint aki elhiszi és indítsuk innen a mai zeneipari kalandozásunkat.

1981 – Nem hiszem, hogy élne olyan 12 évesnél idősebb személy Európában, aki ne találkozott volna ezzel a felvétellel vagy a feldolgozásaival. Úgy szar, ahogy van. Nincs mentség az elkövetésére. Henry Hadaway a tettes, a purgatórium is kevés méltó büntetésnek.

1982 – Német alapfokú nyelvlecke. Hogy aztán mi volt a titka a világsikernek, az máig teljességgel érthetetlen. Ez nektek szöveg?

Ich lieb dich nicht, du liebst mich nicht Ich lieb dich nicht, du liebst mich nicht Ich lieb dich nicht, du liebst mich nicht Ich lieb dich nicht, du liebst mich nicht Da da da Da da da Da da da Da da da Da da da

Aki ezt kitalálta, annak a Gyehenna tüzén a helye.

1983 – A valahavolt egyik leginkább túljátszott sláger. Nem egyszerűen csak rossz. Felejthetetlenül rossz, ráadásul máig rendszeresen előkerül és nem lehet tőle szabadulni, beleeszi magát a kisagy hátsó traktusába, az ember álmából felriadva is képes felidézni a kappanhangú nyávogást, a borzalmas vállig érő bilifrizurákat és még borzasztóbb, kalácsképhez tartozó arcszőrzetet. Kizárt, hogy valaha ez lett volna a menő.

1984 – Amikor azt gondolnánk, hogy az előző évben túllendültünk a mélyponton és végre vár valamiféle felüdülés, kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhettünk volna, ez az év is kitermelte az idétlenség zenei netovábbját. Tekinthetjük a Macarena vagy a Las Ketchup – Asereje szellemi előfutárának, a kötelezően előadandó béna koreográfiával. Nem elég, hogy a zene valami hihetetlenül pocsék, még táncolnak is rá.

1985 – Még mielőtt bárki sokkot kapna, ezzel a felvétellel zárjuk a félévtizednyi retrospektív kitekintésünket. Méltó befejezése a mai esztrádműsornak, erre sincsenek szavak. Végtelenül primitív szinti alap, a legócskább dobgép kísérettel és hozzá óbégatás. Kellhet ennél kevesebb a boldogtalansághoz?

Rémes álmokat!