Vasárnap esti frász – azok a nyolcvanas évek
Tegnap este ücsörögtünk egy kisebb kompos társasággal és dzsungelmacs szerzőtársunk elkövette azt a hibát, hogy rám bízta a vasárnap esti műsorsávját, igazolt távolmaradás okán.
Több se kellett, rögtön meglátjátok, hogy miért.
Igyekeztem összeszedni a ’80-as évek legborzasztóbb slágereit, amiket agyonjátszottak és masszív dallamtapadást okoztak akarva-akaratlanul.
A nyolcvanas évek a szörnyen buta szinti alapokról és a vállalhatatlan frizurákról is elhíresült, a neonszín ruhákról nem is beszélve. Úgy volt rossz, ahogy volt, a zeneipar talán legsötétebb korszaka.
De csapjunk bele bátran és kezdjük is rögtön az elején.
A Stock-Aitken-Waterman producer trió szó szerint megreformálta a pop piacot, ontották a slágereket és minden rádióadón, de még a tévében is a hozzájuk tartozó előadók tarolták le a slágerlistákat.
Mai első jelöltünk Kylie Minogue. Az I should be so lucky felejthetetlen, máig nem sikerült kitörölni a többség emlékezetéből.
Szintén örök emlék Ricky “Boy” Astley, akinek a hangjáról olyan pletykák is napvilágot láttak, hogy valójában Kylie Minogue lelassítva.
A fiúknak szóló zenés produkciók nedves álmok zálogaként kerültek a képernyőkre.
Sam Fox sem az énekhangjáról lett éppen híres.
Ahogy Sabrinára sem épp a hangterjedelme miatt emlékszünk.
https://youtu.be/iwyL5BzC1Lg
És végül a nap záróakkorjaként következzenek biciklisnadrágos válltömések. A Milli Vanilli egy teljesen érthetetlen produkció, mégis a csapból is ez folyt mindenhol.
Kellemes dallamtapadást. Legyen nektek is rossz!
Holnap hétfő.
