Azok a csodás ’90-es évek
Azt gondolom sokan tudják, hogy topslágeres zenei tekintetben a ’80-as évek eleje lehetett a mélypont.
Ennek több oka is volt, megjelentek az olyan konzervproducerek, mint a Stock-Aitken-Waterman trió, olyan legendásan rossz előadókkal, mint Ricky Boy Astley. 25 országban lett listavezető a Never Gonna Give You Up.
Aztán a hangszeres zenélést felváltotta a szintis, később a sampleres – hát mit mondhatnánk, a kezdeti próbálkozások között voltak kevésbé sikeresek is.
A hanglemezt felváltotta a CD és mindent elárasztott az MTV.
Ehhez képest a ’90-es már valamivel üdítőbb volt, de azért a szar az szar marad és jópáran igyekeztek alulmúlni a ’80-as éveket is, határozottan sikerrel. Segítségül hívtam a Rolling Stone magazin olvasóit is, ha már egyszer dolgoztak vele.
Csak előtte egy, mert ez de rossz volt, atyaég, a Lambadával meg a Los del Rio-val lehet egy szinten. 1999-es, tiszta szívből gyűlöltem.
Aztán ez is? Rosszabb, mint a Zombie a Cranberries-től.
És tessék. Ez még viccnek is borzasztóan rossz. MMMBop? Anyátok picsája.
És egy teljesen jó Queen számot így megpocsíkolni? 1990 érjé’ már véget! Vanilla Ice, ezért a pokolra fogsz jutni… A legmélyebb bugyorba, örök kárhozatra, ahova még a fény se jut el.
A többiek legutóbbi remek dallamtapadós posztjairól jutott eszembe, hogy másnak is lehet rossz az éjszaka.
vauposzt:
bernardposzt:
+1 De, hogy enyhítsük kicsit a feszültséget, és legyen valami jó is a végére – ha másért nem, ugrálni iskolapadon.
