Bill & Ted Face the Music – spoilermentes ajánló

Bill és Ted újra a mozivásznon! Elérkezett a várva várt Nagy Nap. Ahogy arról a holdkomp hasábjain többször beszámoltunk, 2020. augusztus végén, egészen pontosan a huszonnyolcadik napján világszerte a filmszínházakba került a trilógiává bővített Bill és Ted történetek harmadik epizódja.

Azok számára, akik nem szívesen mennének olyan helyre, ahol nem biztosított a kellő szociális distanciálás és amúgy is kellemetlen volna maszkban ropogtatni a popcorn-t, a film Bill & Ted 3 honlapja számos online streaming lehetőséget is felkínál.

Az Apple, Amazon, Youtube és Google Play minimális felár ellenében vásárlási lehetőséget is biztosít, ha valaki nem csupán egyszer szeretné végignézni a kilencven perc hosszúságú, könnyed szórakozást ígérő folytatást.

Mert az, hogy folytatásról van szó, végigkíséri az egész történetvezetést, és ugyan betekintést nyerünk abba, hogy mi is történt időközben a 15. századi hercegnőkkel kötött házasság során, a rendezésből nem mindig derül ki, hogy mi is lehetett az alkotók szándéka, hol elnyújtott, hol pedig részben elvarratlan szálakat kapunk.

De ez legyen a legnagyobb gondunk az életben, ha túltesszük rajta magunkat, máris a megszokott Bill és Ted színvonalon találhatjuk magunkat. A két fő és egy mellékszál időről időre összefut a térben és időben, mégsem érezhetjük elveszve magunkat, mert amíg az egyik irányban a két főhősünk szembesül sorban egyre idősödő önmagával, a másik irányban a két lánygyermekük igyekszik apjaik segítségére, tulajdonképpen nem is hallhatjuk tőlük egyes számban a szülői megnevezést, miközben a kalandokból előkavarodva összetalálkoznak.

Billie és Thea (Brigette Lundy-Paine és Samara Weaving) a rájuk osztott szerepek szerint az apafigurák fiatalabb és ellentétes nemű megfelelői, gesztusokban ezt néha sikerül valamennyire túltolni, de ez semmit nem von le a rájuk szabott karakterek hitelességéből, Billie a szofisztikáltabb, Thea enyhén túlmozgásos, de mindketten láthatóan jól elkapták a bajtársiasság összekötő fonalát.

Miről is szól a történet? Bill és Ted azt a küldetést kapták, hogy egyesítsék az emberiséget a Wyld Stallyns zenekar mindent elsöprő felvételével. Ez a terv olyan jól sikerült, hogy egy két dolláros taco bárban játszanak esténként, ahová a legkevésbé sem a zene, hanem az olcsó taco vonzza be az arra tévedőket. De mint kiderül, a küldetést teljesíteni kell és erre egészen pontosan 78 percet kapnak, ami a visszaszámlálás indításakor körülbelül megegyezik a filmből hátralevő idővel, ahogy egyébként a rendezés ezt a későbbiekben is többször felhasználja, amikor a múltba és jövőbe tekeredő szálak összeérnek, ugyanis amíg a két szülő a jövőben keresi a tökéletességet, a lányok a múltban szedik össze az előadáshoz a zenészeket.

Végül a pokolban találkoznak, ahol a Halál régi ismerősként nehezményezi, hogy a közös múlt jogi útra terelődése után egyszerűen kitették a zenekarból (bár az ellenérdekelt felek szerint saját maga választotta a szólózással együtt járó következményeket).

A bonyodalmakból a feleséggé avanzsált hercegnők sem maradnak ki, velük egy szokásosnak legkevésbé sem tekinthető páros párterápia során kerülünk közelebbi ismeretségbe, ami aztán a jövőből vissza-visszatérő, majd ismét elszelelő hőseinkkel egy már-már követhetetlen fogócskázássá alakul az egy, a kettő, majd egy sem időgép telefonfülkével.

A végkifejlet azt sejteti, hogy a lányos vonalon számíthatunk további színes-szélesvásznú folytatás(ok)ra és már az is nagy szó, hogy egyáltalán ez így elkészülhetett, mivel a forgatások felfüggesztése miatt a teljes iparág beleállt a földbe és a 2020-as év eddig elég szerényen teljesített a filmszínházak kasszáinál, sorra maradtak el a filmbemutatók. Nagyon nagy tolongásra ezután sem számíthatunk a Netflix, HBO és társaik binge watch dömpingáradatában.

Ha azt kérdezné bárki, hogy jö-e ez a film egyáltalán, érdemes inkább avatott filmkritikusok véleményét elolvasni, mondjuk az NBC Think véleményrovatában vagy a spoilerekkel tarkított Flickering Myth geek kultúrblogon.

Ha azt kérdezné bárki, hogy kiknek lehet érdekes megnézni, akkor érdemes végiggondolni, hogy kiknek készülhetett? A válasz viszonylag egyszerű: elsősorban nyilván azoknak a mostanra középkorú, X-gen lányos apáknak, akik már annak idején huszonöt éve is megnézték és hajlandók kifizetni a folytatásért a 20-25 dollárt. Továbbá azoknak, a Z vagy akár millennális korosztályúaknak is, akik valamiért az elmúlt években megnézték az Excellent Adventure-t majd a Bogus Journey-t és akikben ebből adódóan a Keanu Reeves-t világsikerre predesztináló eposz maradandó nyomokat hagyott.

Abban mindenki biztos lehet, hogy nem ez lesz a legemlékezetesebb film, amit valaha látott, 2020-hoz képest viszont mindenképp egy üdítő másfél órás kikapcsolódás, ha valakit érdekel, hogyan nézne ki az elhagyott és csalódott, ezért akár aljas trükkök sokaságára vetemedő páros az alternatív idősíkokon, milyen lenne egy belülről vodkával pácolt Keanu Reeves és hogyan játszaná el Akex Winter a cameo-ként feltűnő Dave Grohl sikereiben úszó művészi allűröktől sem mentes rock stárt.

A holdkomp filmesztétikai skáláján az elérhető 10 pontból filmként mindenesetre megérdemel egy harmatos hatost, a történet viszont a nosztalgiafaktorral, a néha kissé fárasztó üresjáratok ellenére is szórakoztató lányokkal együtt pedig összességében egy hetest.